Cimourdain tiszta lelkű, de komor természetű ember
volt. A föltétlen igazság lakozott benne. Pap volt, és ez komor hivatás.
Az ember lelke, akárcsak az ég, komoran is lehet derűs. Csak az kell,
hogy éjt borítson rá valami. Papi volta teremtette benne az éjszakát.
Aki pap volt, az is marad.
De ugyanaz az erő, amely az éjszaka sötétjét teremti,
a csillagokat is kigyújtja. Cimourdain lelke tele volt erényekkel,
igazsággal, de ezek leginkább a homályban csillogtak.
Története pár szóban elmondható. Falusi pap volt.
Házitanítóskodott egy előkelő családnál. Amikor örökölt egy kis pénzt, a
maga lábára állt.
Cimourdain konok akaratú ember volt. Úgy használta az
elmélkedést, mint más a harapófogót, és úgy gondolta, addig nem engedi
ki a kezéből a fonalat, amíg valamely gondolatsor végére nem ért.
Szenvedélyesen szeretett gondolkodni. Európa valamennyi nyelvét ismerte,
és a keleti nyelvekből is néhányat. Ez az ember szüntelenül tanult. A
szellemi munka megkönnyítette számára az önmegtartóztató életet. De
nincs veszedelmesebb dolog az ilyen önmegtartóztatásnál.
Mint pap, büszkeségből, véletlen folytán, vagy lelki
nagyságból, sohasem szegte meg a szüzességi fogadalmát. De a hitét nem
tudta megóvni, a tudás lerombolta benne a hitet. A dogmák hamarosan
elpárologtak a fejéből. Eleinte úgy érezte, mintha megcsonkították
volna; mint pap, nem tudott magára találni, ezért arra törekedett, hogy
mint ember találjon magára. Mindezt egyszerűen, szinte ridegen
cselekedte. A családalapítást elvették tőle, örökbe fogadta hát hazája
ügyét. Megtagadták tőle az asszonyt, felolvadt az emberiség iránti
szerelemben. Ez a teljesség a valóságban roppant űrt takart.
Parasztszülei, amikor a szemináriumba küldték, ki akarták emelni a szegénységből. Ő pedig újra visszatért a nép közé.
Szenvedélyes elszántsággal tért vissza. A szenvedők
sorsát félelmetes részvéttel szemlélte. Papból filozófus lett, a
filozófusból pedig harcos forradalmár. XV. Lajos még életben volt,
amikor Cimourdain már a köztársaság eszméjével barátkozott. Milyen
köztársasági forma híve volt? Talán Platón köztársaságára esküdött, de
lehet az is, hogy Drakónéra.
Megtiltották neki, hogy szeressen, így egész
szenvedélyével gyűlölni tanult. Gyűlölte a hazugságot, a királyság
intézményét, a papi uralmat, a papi ruhát. Gyűlölte a jelent. Hangos
kiáltozással hívta a jövőt. Megérezte, hogy ez a jövő szörnyűséges és
nagyszerű lesz. Megértette, hogy az embert siralmas nyomorúságától majd
egy bosszuló, nagy harc fogja megszabadítani. A forradalmat úgy
tisztelte, mint a bosszú és a fölszabadulás angyalát. Már régen várta és
áhította a katasztrófát.
1789-ben, amikor a katasztrófa elkezdődött,
Cimourdain tettre készen állott. Ésszerűen vetette magát e hatalmas
emberi megújulásba, s ez a magafajta ember esetében azt jelenti:
kérlelhetetlenül. A logika nem érzékenyül el semmin. Cimourdain
végigélte a nagy forradalmi esztendőket. Ott volt ezeknek minden
viharában: 1789-ben ott állott a Bastille lerombolásánál, a nép
felszabadulásának első határkövénél. 1790. június 19-én a hűbéri rend
megszűnésének volt tanúja. 1791-ben, Varenne napjaiban, látta a
királyság bukását, 1792-ben megérte a Köztársaság születését, és látta a
forradalom pirkadását. Nem riadt meg ettől a véres óriástól.
Ellenkezően. A vihar növekedése fölkorbácsolta minden erejét. Jóllehet
már idősebb embernek számított (habár csak ötvenéves volt, de a pap
hamarabb öregszik, mint más ember), úgy érezte, hogy megifjodik az
idővel. Évről évre látta, hogyan érnek az események. Úgy érezte, hogy
velük együtt növekszik ő is. Eleinte félt, hogy a forradalom elvetél;
csak figyelte: jog és értelem van benne, ő sikert is akart. Minél
félelmesebb lett a vihar, ő annál inkább bízott. Azt akarta, hogy ez a
Minerva, akinek fejét a jövendő csillagai koronázták, Pallasz Athéné is
legyen, és kígyóhajú Gorgó-fő legyen a pajzsa. Azt akarta, hogy a
forradalom isteni szeme, ha kell, a pokol kénköves lángját szórhassa az
ellenséges démonokra, és terrorért terrorral fizessen.
Így érte meg kilencvenhármat.
Kilencvenhárom: Európa háborúja Franciaország ellen,
és a francia falué Párizs ellen. És mi a forradalom? Franciaország
győzelme Európa fölött, és Párizsé Franciaország fölött. Innen e
félelmetes pillanat nagyszerűsége. Kilencvenhárom nagyobb, mint az egész
évszázad.
Lehet-e ennél tragikusabb dolog? Európa Franciaországot, Franciaország pedig Párizst támadja. Epikus dráma.
Kilencvenhárom tele van feszültséggel. A vihar ott
dübörög egész haragjával és egész félelmes nagyságában. Cimourdain
pompásan érezte magát ebben a légkörben. Otthonosan mozgott a
fékeveszett, vad, de mégis ragyogó világban. Ez az ember, hasonlóan a
tenger felett szálló sashoz, végtelen nyugalommal járt-kelt, és élvezte a
kívülről fenyegető veszedelmet. A szárnyaló lelkekben vadság és
méltóságos nyugalom keveredik: szélvészre születtek. A vihar fiai ők.
Volt benne részvét is, de csak az elesettek számára
tartogatta. Az iszonytató szenvedés láttára ellágyult. Semmi sem
riasztotta. Ez volt az ő jósága. Istenien és elborzasztó módon segített.
Szinte kereste a sebeket, hogy megcsókolja. A rútnak tetsző
jócselekedetek a legnehezebbek; ő épp ezeket kedvelte. A párizsi
közkórházban egy férfi küszködött a halállal. Fekély volt a nyakán,
bűzlő, csúnya, talán ragályos fekély, amelyet rögtön ki kellett
tisztítani. Cimourdain arra járt; látva a vívódást, lehajolt,
rátapasztotta száját a sebre, kiszívta, kiköpte a váladékot, ezzel a
sebet megtisztította a gennytől, és megmentette az embert. Minthogy
ebben az időben még papi ruháját viselte, valaki ezt mondta neki:
- Ha ezt a királynak tenné, püspököt csinálna önből.
- A királynak nem tenném meg - felelte Cimourdain.
Cselekedete és szavai egyszerre nagy népszerűséget szereztek neki Párizs sötét negyedeiben.
A szenvedők, a sírok, a fenekedők engedelmesen
hallgattak rá. Abban az időben a nép haragja főként az áruhalmozók ellen
fordult, és néha ártatlanokat sújtott. Cimourdain volt az, aki
megakadályozta, hogy kifosszanak egy szappannal megrakott hajót a
Saint-Nicolas kikötőben. Szétoszlatta a dühöngök tömegét, a Saint-Lazare
sorompónál föltartóztatta a kocsikat.
Ő volt, aki augusztus tizedike után tíz nappal az
utcára vezette a népet, és ledöntette velük a királyok szobrait. A
szobrok, ahogy alázuhantak, embereket öltek. A Vendôme téren egy nőt,
Reine Violet-t, XIV. Lajos alakja agyonsújtott. Ez az asszony a
királyszobor nyakába vetett kötéllel lefelé rángatta a szobrot. XIV.
Lajos bronzmása már száz éve állott a helyén; 1692. augusztus 12-én
emelték a Vendôme téren, és 1792. augusztus 12-én döntötték le. A
Concorde téren egy Guinguerlot nevű ember a szoborrombolókat
csirkefogóknak nevezte. Erre XV. Lajos szobrának talapzatán
agyonütötték, a szobrot pedig darabokra törték. Később aprópénzt vertek a
bronzából. Csak a jobb karja menekült meg a rombolástól. Az a kar,
amelyet XV. Lajos egy római császár büszke mozdulatával nyújtott ki.
Cimourdain arra kérte a népet, hogy ajándékozza oda és egy küldöttség
útján nyújtsa át ezt a kart Latude-nek, annak az embernek, akit
harminchét esztendőn át őriztek a Bastille pincebörtöneiben. Amikor
Latude - a nyakán vasperec, a derekán lánc - ott rohadt elevenen a
börtön mélyén, mert úgy parancsolta az a király, akinek szobra Párizs
fölött uralkodott, ki hitte volna, hogy ez a börtönvár egy napon
összeomlik, hogy ez a királyi szobor is leomlik, hogy Latude szabad
levegőre kerül sírboltjából, és hogy helyébe a királyságot temetik, ő
pedig, a fogoly, ama kéz bronzmásának ura lesz, amely bebörtönzésének
végzését aláírta, és a sárból való királyból nem marad fönn több, csak a
bronzkeze?
Cimourdain azok közé az emberek közé tartozott,
akikben egy hang beszél, és ők a hang szavára hallgatnak. Sokszor úgy
látszik, hogy ezek az emberek szórakozottak, pedig csak figyelnek
valamire...
Cimourdain mindent tudott, és semmit sem tudott.
Mindent tudott a tudományból, de semmit sem tudott az életből. Ez
magyarázza ridegségét. Bekötött szemmel járt, mint Homérosz Thémisze.
Olyan vak biztonsággal mozgott a világban, mint az a nyílvessző, mely
csak a célba tart, afelé röpül. Forradalomban nincs félelmesebb, mint az
egyenes út. Cimourdain végzetes következetességgel ment a maga útján.
Cimourdain úgy hitte, hogy a társadalmi vajúdásban a
szélsőség a szilárd talaj. Az olyan szellemnek jellegzetes tévedése ez,
akik az ésszerűséget a logikussal helyettesítik. Cimourdain túlment a
Konvent forradalmiságán, túlment a Kommünön, az Évêché pártján állott.
Az Évêché klub onnan kapta a nevét, hogy üléseit a
régi püspöki palota egyik termében tartotta. Sajátságosan kevert
társaság volt ez, alig lehetett egyesületnek nevezni. Mint a Kommün
ülésein, itt is láthatók voltak azok a szótlan és sejtelmes szemlélők,
akik, mint Garat megjegyezte, annyi pisztolyt hordoztak maguknál, ahány zsebük volt. Az
Évêché sajátságos gyülekezet volt már csak azért is, mert nemcsak
párizsiak, hanem más nemzetiségűek is részt vettek benne. Ebben nincs
semmi csodálnivaló, mert hiszen Párizs az a város, ahol a népek szíve
dobog. Ez volt a plebejus tömegek olvasztótégelye. Az Evêchéhez képest a
Konvent levegője hideg, és a Kommüné legföljebb langyosnak mondható. Az
Évêché forrongó alakulat volt, mint a vulkáni alakulatok. Az Évêchében
minden együtt volt: a tudatlanság, az ostobaság, a becsületesség, a
hősiesség, a lázadó düh és a rendőrség. Brunswick ügynökei szintén ott ólálkodtak. Voltak ott spártai nagyságú férfiak és
fegyháztöltelékek is. A legtöbbjük becsületes fanatikus volt. A
girondisták Isnard szájából, aki átmenetileg elnöke volt a Konventnek, ezt a szörnyűséges fenyegetést intézték a párizsiakhoz:
- Párizsiak, vigyázzatok magatokra! Kő kövön nem
marad ebben a városban, és valamikor keresni fogják azt a helyet, ahol
Párizs városa épült egykoron.
Ez a fenyegetés hívta életre az Évêchét. Egyes
férfiak és - amint mondtuk az imént - különböző népek fiai úgy érezték,
hogy föl kell sorakozniuk Párizs védelmére. Cimourdain ehhez a
csoporthoz csatlakozott.
Ez a csoport szembeszállt a reakciósokkal. A klub az
erőszak nyilvánvaló szükségéből született, amely a forradalmak
titokzatos és félelmes sajátsága. Az Évêché ennek az igazságnak az
erejéből nyerte a maga erejét. Párizs belső harcaiban a Kommün gyújtotta
meg az ágyúk kanócát, és az Éveché verte félre a harangokat.
Cimourdain a maga könyörtelen jámborságában azt
hitte, hogy minden méltányossá válik az igazság szolgálatában. Ez adta
neki azt a képességet, hogy a szélsőséges pártok fölött uralkodjék. A
gazemberek tudták róla, hogy becsületes ember, és örültek neki. Mert a
bűnnek néha hízeleg, ha az erény trónol fölötte. Zavarja, de tetszik
neki. Itt volt például Palloy, az az építész, aki vagyont szerzett a
Bastille lerombolásából, mert a köveket saját hasznára árusította, és
aki, amikor azzal bízták meg, hogy mázoltassa ki XVI. Lajos börtönét,
csupa buzgalomból a falakat rácsokkal, láncokkal és bilincsekkel
díszítette; Gonchon, a Saint-Antoine külváros gyanús demagógja, akinek
később megtalálták a nyugtáit; Fournier, az amerikai, aki június 17-én
rálőtt Lafayette-re, de amint mondják, Lafayette megbízásából; Henriot, aki Bicêtre-ből került ki, és mielőtt generális lett és ágyúit a Konventre szegeztette,
lakáj, vásári kókler, tolvaj és fizetett kém is volt; La Reynie, a
hajdani chartres-i fővikárius, aki eldobta breviáriumát a Père Duchesne kedvéért. Mindezeket az embereket Cimourdain keményen kordában
tartotta, és voltak olyan pillanatok, amelyekben elég volt a
legelvetemültebbek megfékezéséhez, hogy ez a félelmes, meggyőződéses
jámborság elébük toppanjon. Saint-Just is hasonló módon uralkodott
Schneider fölött. Az Évêché többsége, amely főként szegényekből és lobbanékony,
ám derék emberekből állott, hitt Cimourdainben, és követte őt. Mellette a
vikárius, vagy ha úgy tetszik, a hadsegéd, egy másik republikánus pap
volt, bizonyos Danjau, akit a nép főleg óriás termete miatt kedvelt, és
Nyakigláb abbénak keresztelt el. Cimourdain akár a pokolba is
elvezethette volna azt a vakmerő katonát és vezért, akit a nép Pika
generálisnak nevezett, vagy azt a másik bátor fiút, Truchont, másként
Grand-Nicolas-t, aki meg akarta menteni Lamballe asszonyt és karját nyújtotta neki, hogy átvezesse a hullák tömegén, ami talán sikerült is volna Charlot borbély kegyetlen tréfája nélkül.
A Kommün szemmel tartotta a Konventet, az Évêché
szemmel tartotta a Kommünt. Cimourdain egyenes jellemű ember volt,
irtózott az intrikáktól, és nemegyszer szétszaggatta azokat a rejtelmes
szálakat, melyeket Pache tartott a kezében, akit Beurnonville "fekete ember"-nek nevezett. Cimourdain az Évêchénél mindenkivel jóban volt. Dobsent és Momoro minden dologban kikérte tanácsát. Spanyolul beszélt Gusmannal, olaszul Pióval, angolul Arthurral, flamandul Pereyrával, németül az osztrák Prolyval, aki
egy herceg törvénytelen fia volt. Ő teremtette meg az összhangot a
széthúzásban. Ezért a pozíciója rejtelmes, de erős. Hébert félt tőle.
Cimourdain ezekben az időkben és ezekben a tragikus
csoportosulásokban a kérlelhetetlenek hatalmát gyakorolta. Makulátlan
jellemű ember volt, aki azt hitte magáról, hogy csalhatatlan. Sírni
senki se látta. A megközelíthetetlen erény embere volt, hideg, mint egy
jégtömb. A félelmes, igaz ember volt.
Egy pap számára a forradalomban nincs középút. Egy
pap csak úgy dobhatja magát ebbe a szédületes és nyilvánvaló kalandba,
ha a legaljasabb vagy a legmagasabb célok vezetik. Vagy hitvány, vagy
fönséges embernek kellett lennie. Cimourdain fönséges volt, a maga
elszigeteltségében, fönséges, szirti magányban, riasztó komorságban,
fönséges, meredek szakadékok között. A magas hegyek kevélykednek ilyen
gyászos szüzességgel.
Cimourdain külsőre nem különbözött a közönséges
emberektől; egyszerűen öltözött, szinte szegényesen. Fiatal korában
tonzúrát nyírtak a fejére, amikor öreg lett, megkopaszodott. Kevés
maradék haja szürke volt. Széles homlokán a szemlélő valami
elhivatottság jelét láthatta. Cimourdain modorában volt valami nyers,
szenvedélyes és ünnepélyes, hangja kemény és ellentmondást nem tűrő.
Szája szomorú és keserű volt, szeme világos és átható, s egész arcán
valami méltatlankodás látszott.
Ilyen volt Cimourdain.
Ma már az emberek azt se tudják, hogy a világon volt. A történelemnek vannak ilyen valamikor rettegett és elfeledett hősei.
Aranyossi Pál fordítása
http://mek.oszk.hu/02600/02685/html/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése