A legtöbb embernél már zsenge ifjúkorban megmutatkoznak fizikai és szellemi képességei. Az a gyerek, aki a karácsonyra kapott kisautót az első órában darabokra szedi, bizonyára mechanikus vagy mérnök lesz. Az a kislány, aki négyévesen kecsesen illegeti-billegeti magát és táncosdit játszik, felcseperedve talán balett-táncos, színpadi primadonna, vagy prózai esetben – tornatanárnő lesz. A nagy művészek, énekesek, komponisták kiemelkedő tehetsége is rendszerint már kisgyermek korukban megnyilatkozik.
Ha egy kívülálló személy nyomon követte volna gyermekkori cselekedeteimet, bizonyára imígyen vélekedett volna:
- E fiúból utazó lesz !
Távol szüleim származási helyétől, a Székelyföldtől és a Felvidéktől, a hajdúsági civis városban, Debrecenben láttam meg a napvilágot 1924. szeptember 17-én. Alig másfél éves lehettem, amikor katonai szolgálatot teljesítő édesapámat áthelyezték a dél-alföldi Mezőhegyesre, ahol hosszú éveken át az állami ménesbirtok raktárkezelője volt. (....)
Harmadikos-negyedikes elemista koromban a nagy kiterjedésű állami birtoknak már csaknem minden zegét-zugát bejártam, a kíváncsiság a távolabb fekvő majorokba, pusztákra és erdőkbe is elcsalt. Az iskolánkban tanítónk sokat emlegette az igazságtalan trianoni határokat, Magyarország brutális feldarabolását. A trianoni békediktátum Mezőhegyest is határmenti településsé tette, a központtól – iskolánktól – alig négy kilométerre húzódott Románia határa. A földrajzórán megtanultuk, hogy milyenek a hegyek, völgyek és vízfolyások, de egy szó sem esett arról, hogy milyen is egy „országhatár“. Valami titokzatosság lengte körül a fogalmat, senki sem beszélt róla, vagy ha igen, csak köntörfalazva.
Kíváncsiságom átragadt két velem egykorú, tíz-tizenegy éves osztálytársamra. Gyerekfejjel elhatároztam, hogy részvételükkel „expedíciót“ szervezek a fényképen még soha nem látott titokzatos valami, az „országhatár“ megismerésére. Persze a tervet titokban tartottuk, nehogy a felnőttek közbeszóljanak.
Apám irodájának falán láttam egy ütött-kopott térképet, mely Mezőhegyes főbb útjait, számozott majorjait mutatta. Egy óvatlan pillanatban gyors vázlatot készítettem róla. Az égtájakat már megtanultuk az iskolában, így megállapíthattam, hogy nagyjából déli irányban kell haladnunk a cél felé.
A „titkos expedícióval“ megvártuk a nyári vakációt, és egy szép napon – senkinek sem szólva – kora reggel hármasban nekivágtunk a kalandos útnak. Először földutakon haladtunk, majd a kukoricásban osontunk tovább. Azt hallottuk ugyanis, hogy a határ mente tilos terület, puskás emberek járnak arra, s az idegenre akár rá is lőhetnek. Úgy kellett tehát megközelíteni a helyet, hogy a fegyveresek észre ne vegyenek.
Véget ért a rejteket adó kukoricás, és parlagon hagyott, gyomos földtábla következett... Mögötte pedig – tőlünk alig néhány kőhajításnyira – ott állt az „országhatár“! Háromméteres faoszlopok sora, kifeszített szögesdrótokkal. Közelebb kúszva a fűben, megfigyeltük, hogy a kerítés mindkét oldalán felszántott és elboronált földsáv húzódik. Sejtettük, azért, hogy a lábnyomok meglátszódjanak rajta.
- Bújjatok le ! – sziszegtem halkan társaim felé. Észrevettem, hogy a kerítés túlsó oldalán két szuronyos puskás alak közelít. Egészen más egyenruha volt rajtuk, mint amilyet mi ismertünk. Oláhok – állapítottuk meg, akkoriban ugyanis a román kifejezést nem használtuk.
Szinte lélegzetünket is visszafojtva lapultunk a fűben, míg a járőr elvonult.
„Expedíciónk“ teljesítette a feladatát. Megismertünk egy fogalmat: országhatár. De az sehogy sem fért gyermeki agyunkba, hogy miért kellett ezen a szép rónaságon ilyen förtelmes akadályt csinálni, miért nem lehet továbbmenni a szomszédos faluba, melynek templomtornya idelátszik ?
Esteledett, mire hazaértünk. Fenyítés nem lett belőle, mert azt füllentettük, hogy naplementéig az erdei focipályán játszottunk.
... A négy elemi elvégzése után apám beíratott a tótkomlósi polgári iskolába. Mezőhegyesen nem volt magasabb szintű iskola, apám viszont szerette volna, ha többre vinném, mint ő a hat elemijével. Így lettem tizenegy éves koromban „profi utazó“. Mivel Tótkomlós 15 kilométerre fekszik Mezőhegyestől, ingázó diákként naponta vonattal jártam be az iskolába sok más társammal együtt.
Az első év végén jó bizonyítványt vittem haza, ezért apám megajándékozott egy fényképezőgéppel. Akkoriban még kevés felnőttnek volt fotómasinája, gyerekkézben pedig különösen ritkaságnak számított az ilyesmi. Apámnak egy heti fizetése – tíz pengője – ráment az egyszerű, 6x9-es képeket csináló dobozgépre. Nagy örömöt szerzett vele !
Egyik tehetősebb osztálytársamnak már volt egy ilyen készüléke, de az ő fényképező tevékenysége abban merült ki, hogy összevissza felvételeket csinált a barátairól. Én e csodás kincsemmel fotótúrára indultam, hogy megörökítsem lakóhelyem nevezetességeit. Először a híres fedett lovardát vettem le és a mellette álló százéves platánfát, majd a ménesparancsnokság árkádos épületét, a tornácos kincstári laktanyákat, az ország egyetlen fagerendavázas emeletes szállodáját, a Centrált, végül az öreg vasúti indóházat. Nagy kár, hogy ezek a muzeális értékű képek a háború forgatagában elpusztultak.
Közben folytattam túrázásaimat Mezőhegyes határában helybeli barátaimmal.
- Gyerekek ! Nem jártunk még a Rajta erdőben. Meg kellene látogatni – vetettem fel társaimnak.
- Nagyon messze van ! Oda-vissza legalább húsz kilométer. Az egész nap gyaloglással telne el ! – okvetetlenkedett az egyik fiú.
- Van egy ötletem ! Iparvasúton egészen meg lehet közelíteni.
Mezőhegyes külterületét csaknem behálózták a keskeny vágányú vasutak, ősszel ezeken szállították a gyárba a cukorrépát, meg a kendert. A nyári vakáció idején azonban alig volt forgalom, legfeljebb egy-egy hajtány vagy pályakocsi mozgott. A pályakocsi kínálkozott legalkalmasabbnak a kirándulásra, négy keréken fut a sínen, lapos deszkaplató a teteje, és a kocsi hátulján térdepelve két személy lökheti előre. Akár húsz-huszonöt kilométeres sebességet is el lehet vele érni.
Terepszemlét tartottunk a cukorgyár „pályaudvarán“; találtunk is egy gazdátlanul parkoló pályakocsit. Beemeltük a sínre, és már robogtunk is vele úticélunk, a távoli erdőség felé...
... A tótkomlósi polgáriban ismerkedtem meg a cserkészettel, ezzel a nagyszerű jellemformáló és testet edző ifjúsági mozgalommal. Harmadikos koromban őrsvezetővé választottak. Persze legfőbb időtöltésünk – a kirándulások voltak ! A több napos, sátorozással egybekötött túráinkon megismerkedtünk a dél-alföldi telepített akácosok növényvilágával és gazdag vadállományával (nyúl, őz, szarvas, vaddisznó). Néha a felnőttek szemében hajmeresztő dolgokat is műveltünk: például kötelet feszítettünk ki a cukorgyárat tápláló széles élővíz-csatorna fölött, és abba csimpaszkodva gyakoroltuk a „folyón való átkelés“ nem éppen veszélytelen módját. (Jó előképzés volt ez a későbbi túráimhoz, amikor megáradt trópusi folyókon kellett átkelnem !)
1939-ben megkaptam a polgári iskolai végbizonyítványt. Hogyan tovább ? Szerettem volna tanulmányaimat gimnáziumban folytatni, hogy majd az egyetemet is elvégezhessem, az akkori oktatási rendszerben azonban a polgári iskola zsákutca volt, vagy legalábbis mellékvágány. Az egyedüli továbbtanulási lehetőség: a felső kereskedelmi iskola, mely hozzánk legközelebb Makón volt. Apám beíratott az 1939/40-es tanévre.
Ez a korábbinál is hosszabb vonatozással járt. A távolság oda-vissza 76 kilométer, ami a sokszor megálló, döcögő személyvonattal naponta három-négy órás utazást jelentett. Egy év alatt összesen 18 000 kilométert ingáztam otthonom és az iskola között; ha mindig egy irányba haladtam volna, csaknem félig megkerülhettem volna a Földet !
Ugyanezen évben súlyosan megbetegedett édesapám, és nyugdíjazták. Utolsó havi fizetéséből egy kerékpárral ajándékozott meg...
El kellett hagynunk a mezőhegyesi szolgálati lakást. Visszaköltöztünk debreceni családi házunkba, a Diószegi utca 6-ba.
1941 végén, 51 éves korában, meghalt édesapám. Anyám kevéske özvegyi nyugdíjából éltünk ketten...
De a tanulást nem hagytam abba. A felső kereskedelmit a piaristák debreceni iskolájában folytattam. Kitűnő nevelést kaptam, mely későbbi életutamra döntő hatással volt.
Ekkor már javában dúlt a második világháború. Az első bécsi döntéssel visszakerültek a Felvidék magyarlakta területei (1938), majd a második döntéssel Észak-Erdély és a Székelyföld (1939). Elhatároztam, hogy a nyári iskolai szünetben megismerkedem az országgal. Olcsó utazási eszközként kínálkozott az édesapámtól kapott kerékpár.
Az első országjáró biciklitúrára 1942 nyarán indultam egyedül – 17 éves koromban. Nagyméretű, erős csomagtartót szereltem fel a kerékpár ülése mögé, arra pedig egy házilag fabrikált, favázas, felül nyitható, fekete viaszos vászonnal bevont, kocka alakú ládát. Ez a furcsa készítmény gyakran felkeltette az idősek figyelmét, s kérdezgették:
- Édes fiam, mit viszel abban a fekete dobozban ? Nyulat árulsz, netán kutyát vagy macskát ?
Megnyugtattam őket: az országjáró vagyonom van benne: ennivaló és főzőberendezés, ruha, könyv, térkép.
Szerettem volna útitársat találni osztálytársaim közül, de a háborús viszonyok elijesztették őket. Akkoriban nagy gond volt az élelmezés, a kenyeret jegyre adták, így útközben nehezen jutottam hozzá, emiatt sokat koplaltam, összevissza étkeztem. Naplóm megőrizte az 1942. augusztus 14-i kenyér nélküli menüt. Reggeli: konzervmaradék, 5 darab zöldpaprika és egy dinnyeszelet, ebéd: útközben földeken szedett zöld kukorica megpirítva és görögdinnye, vacsora: félig sült krumpli, ismét öt zöldpaprika és egy szelet dinnye. A vérhas nem is maradt el, de pár nap alatt kihevertem.
Jól felkészültem az útra, minden városra kidolgozott tervem volt: főbb építészeti látnivalók, múzeum, történelmi nevezetességek. Mivel sátram nem volt, az éjszakai szállás megtalálása mindig izgalommal járt. Általában diákszállóban vagy turistaházban aludtam, néha szénaboglyában vagy elhagyott csűrben vetettem „ágyat“ magamnak. Emlékezetemben megmaradt a székesfehérvári kvártélyom esete.
Nem lévén a városban diákszálló, valaki olcsó megoldásként az Iparos Szállót ajánlotta. Koromsötétben, nagy trágyatelep mellett akadtam rá. Benyitottam az egyik szobába, és megkérdeztem: van-e még szabad ágy ? Egy féllábú koldus rámutatott az egyik piszkos deszkapriccsre: az szabad ! Beszélgetésünkre belépett egy riasztó külsejű alak és rámmordult:
- Adja ide az ingét !
Megtettem, mire a szemüvegén át vizsgálgatni kezdte.
- Vegye le a gatyáját is ! – követelte.
Ekkor már több gyanús külsejű fickó ácsorgott körülöttem. Nem tehettem mást, ezt a feltételt is teljesítettem. Megnézték a rövid sportnadrágomat is, majd visszaadták az egészet.
- Ott megalhat ! – dörmögte a riasztó képű és rámutatott egy üres priccsre.
De csak szerettem volna aludni ! Alig heveredtem le a deszkákra, mintha mérges hangyabolyba kerültem volna. Lábamon, kezemen, derekamon szúró fájdalmat éreztem. Poloskák ! – döbbentem rá. De ha már tömve a ház poloskával, akkor miért csinálták velem azt a vizsgálati cécót ? Máig sem értem...
Szeptember elsején, közvetlenül tanévkezdés előtt érkeztem vissza szülővárosomba, Debrecenbe. A sok nélkülözés ellenére, boldogan emlékszem vissza életem első „egyszemélyes“ expedíciójára. A 23 túranapon 2725 kilométert tettem meg, napi átlagban 120 kilométert. Még sportteljesítménynek is elfogadható, pedig a pedáltekerés csak kényszerű velejárója volt a napi ismeretszerzési programnak.
... 1943-ban befejeztem középiskolai tanulmányaimat. Kedvenc tárgyamból, a földrajzból mindvégig jeles osztályzatom volt. Jó eredménnyel tettem le az érettségit is. Utána ismét egy nagy kerékpártúra következett. Az úticél édesapám fatornyos hazája, melyet én is magaménak vallok: a Székelyföld s benne rokonaim pátriája, Kászonszék.
Ezúttal útitársam is akadt volt osztálytársam, Medveczky Géza személyében. Poggyásztartóm a jól bevált fekete láda, melybe 25 kilónyi holmi belefért. Debrecenből Szatmárnémeti felé vettük az irányt, majd Nagybánya után, a Kőhát és Lápos közötti nyergen ereszkedtünk le az Iza völgyébe. Ezután a Visó mentén kerekeztünk a Radnai-havasok északi lábánál Borsáig.
Gézával egyetemben az alföldi pusztaságon növekedtünk fel, de a monoton sík vidék a mi lelkünkben nem keltett petőfies érzelmeket. Annál hevítőbb volt számunkra a találkozás a Kárpátok zordon hegyvilágával. Kerékpárjainkat hátrahagytuk a határvadászok laktanyájában, és megmásztuk a havasok fő csúcsát, a 2305 méteres Nagy-Pietroszt, amely az akkori Magyarország legmagasabb pontja volt; rövid ideig a Horthy-csúcs nevet viselte. Első ízben csapott meg a magas hegyek varázsa, és örökre beoltotta lelkem mélyébe a hegyek szeretetét...
Rossz utak, koplalásos napok vártak ránk, amikor átkeltünk a szászok lakta Beszterce vidékén. Az egyik faluban megkönyörült rajtunk egy kislány, nagy fazék krumplit főzött részünkre. Ettől új erőre kapva, szerencsésen lejutottunk a Maros völgyébe, ahol székely testvéreink között újra otthonosan éreztük magunkat. Gyergyószentmiklósról kitérőt tettünk a Békás-szorosba, megismerkedtünk a Gyilkos-tóval és az égbe nyúló csodálatos sziklaóriással, az Oltárkővel. Talán ez a látvány pattantotta életre bennem azt a tudatalatti csírát, mely később a mészköves tájak felé vonzott, a karsztok kutatására ösztönzött.
Számomra túránk érzelmileg legszívmelengetőbb pillanatai következtek: első találkozásom székely rokonságommal. A trianoni határsorompó megakadályozta tizennyolc éves koromig, hogy megismerjem apai nagyszüleimet. Róza néni, a nagyanyám sírva borult a nyakamba, de nagyapámat már nem ölelhettem, csak kopjafás sírját látogathattam meg a nagykászoni temetőben.
Nagyszüleim zsindelyes öreg faházában kaptunk otthont. Unokatestvéreim szegénységük ellenére elhalmoztak bennünket minden finomsággal – a friss édes ordától a méregerős cujkáig. Elkísértek a havasokra, az Úz-völgyi csángókhoz, a borvízforrásokhoz, a Szent Anna-tóhoz, a torjai Büdös-barlanghoz. Majd az elkerülhetetlen búcsú következett... Nagymamám egy egész sült kacsát adott az útra és egy hatalmas kerek házikenyeret...
Ekkor még nem tudhattam, hogy először és utoljára látom nagymamámat, s többi szeretteimet is csak sok év után kereshettem fel újra. A háború után a trianoni határok a régi helyükön ismét áthághatatlan betonfallá merevedtek lakóhelyem és a szülőhazámnak vallott Székelyföld között.
Nagymamám sült kacsája és az ízes kászoni házikenyér hamar elfogyott. Újra korgó gyomorral kerekeztünk Marosvásárhelyen, Kolozsváron és a Királyhágón át hazafelé. Az erdélyi kátyús utak éles kövei annyira összehasogatták kerékpárjaink gumiabroncsait, hogy vastag spárgával kellett körülfásliznunk a kerekeket. A 2500 kilométeres egyhónapos biciklitúra végén cingársoványan, de lélekben meggazdagodva érkeztünk vissza Debrecenbe.
Balázs Dénes: Életem - utazásaim (Emlékiratok a földrajzi ismeretterjesztés szolgálatában), szerzői kiadás, Érd, 1995
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése