2012. május 11., péntek

Arthur Koestler: A láthatatlan írás (részlet)

Oroszországban nem lett volna nehéz munkát találni, Párizsban pedig nyilvánvalóan mindent elölről kellett kezdenem, mégis óriási megkönnyebbüléssel fogadtam a hírt. Kommunista voltam, de Oroszországot iszonyatosnak találtam, és nyomasztónak; csak most, hogy megnyílt előttem a távozás kapuja, csak most ismertem be magam előtt is, hogy mennyire. A szürke utcákat, a nyomort és az elhanyagoltságot; a komor dagályosságát mindennek, amit mondtak vagy leírtak - a mindenen eluralkodó javítóintézet-hangulatot. A világ többi részétől való végleges elzártság érzését. A kritikát, vitát, bűncselekményt, szenzációt, pletykát, huncutságot, botrányt és emberi dolgokat soha egy szóval nem említő újságokból áradó unalmat. Az örökös buzdításokat és lelkesítéseket; mindennek és mindenkinek sztereotip egyformaságát s a Nagy Testvér örökkévaló arcképeit, amelyek pillantása követi az embert mindenhová. Az iparosított Neander-völgy mindent elárasztó sivárságát.
 (....)
Utolsó oroszországi heteimet Moszkvában töltöttem. Beszélgettem a Komintern és a szovjet hierarchia magas tisztségeit betöltő emberekkel, köztük Mihail Kolcovval, Karl Radekkel és Nyikolaj Buharin­nal is - azóta mindannyiukat elérte már a végzetük. Buharin és Radek mély benyomást tett rám, de mindkettejükkel csak egy alkalommal, s meglehetősen hivatalos körülmények között találkoztam, s így nem bízom a memóriámban annyira, hogy megpróbáljam leírni és jellemezni őket. Mind Buharin, mind pedig Radek figuráját felhasználtam a Sötétség délben főszereplője, Rubasov alakjának megformálásakor, s most, annyi év után már képtelen vagyok meghatározni, melyikük mivel járult hozzá vonásaihoz.
Megfáradt emberek voltak mindannyian, és annál fáradtabbak, minél magasabban helyezkedtek el a hierarchiában. Életemben soha nem láttam még olyan kiégett embereket, mint a szovjet politikai elit legmagasabb rétegeiben elhelyezkedő régi bolsevikok között. És ez nem a túlhajszoltság, az idegfeszültség vagy a szorongás fáradtsága volt. Az idő látszott meg rajtuk: a szervezkedés, a börtön és a száműzetés évei; az éhínség és a polgárháború évei; azok az évek, amelyeket ahhoz a fő játékszabályhoz ragaszkodva éltek le, hogy mindig, minden pillanatban az ember élete a tét. Valóban szabadságos holtak voltak, ahogy Lenin hívta őket. Többé már nem féltek semmitől, és nem lepte meg őket semmi sem. Odaadták mindenüket. A történelem az utolsó cseppig kifacsarta őket, kiégette belőlük az utolsó szellemi kalóriát, s most már csak fakó hűséggel világítottak, mint foszforeszkáló tetemek.
Az őket követő nemzedékben, a gletkinek nemzedékében már egy egészen más típus volt a meghatározó. Mentalitásukat nagyszerűen jellemezte egy fiatal szovjet tisztviselő, akit J. L. Bruckberger idéz:
Mi hívők vagyunk, de nem úgy, ahogyan önök. Mi nem hiszünk sem Istenben, sem az emberekben. Mi előállítjuk az isteneket, és átformáljuk az embereket. Mi a Rendben hiszünk. A saját képünkre alakítjuk a Világmindenséget, amelyben a keresztény rongyaitól megszabadult ember a faj teljes kibontakozásában eléri majd kozmikus magasságait. Mi nem harcolunk az uralomért, hatalomért vagy a pénzért. Mi a sors eszközei vagyunk.
Ám a legmaradandóbb benyomást nem a szabadságos holtak tették rám, sem pedig az új nemzedék gletkinjei. Körutazásom idején a szovjet birodalom a Föld lakott felszínének egyhatodát foglalta el; ma - közvetve vagy közvetlenül - az egyharmadán uralkodik. Ekkora birodalmat nem lehet egyedül a terror eszközeivel összetartani. Az alávetettek passzív belenyugvása és apátiája, az önáltató reménykedés és a propaganda táplálta illúziók megkönnyíthették a fent lévők dolgát, de az egész hatalmas szerkezethez nem szolgáltathattak elegendő kötőanyagot. A párt- és állami bürokrácia, amely a teljes népesség közel egyharmadát foglalkoztatta, természetesen érdekelt volt a rendszer fennmaradásában, jóllehet a bürokrácia piramisának alsó szintjein elhelyezkedők élete éppoly nyomorúságos és bizonytalan volt, mint azoké, akiken uralkodott. Volt ezenkívül egy másik, emberi tényező is; amely megakadályozta, hogy a kolosszális építmény elemeire hulljon szét, s a recsegő áttételek és kenetlen csapágyak ellenére is mozgásban tartotta a gépezetet. Ez a tényező egy furcsa emberfajta volt, amely annak ellenére, hogy egyes egyedeiről élénk emlékekkel rendelkezem, igen nehezen meghatározható. Talán legjobb, ha egy talmudi legendát idézek, melyet nemrég olvastam Manes Sperber The Dusty Death című regényében - a harminchat igaz ember legendáját.
Amikor gyermek voltam, a rabbi azt tanította, hogy ha nem élne a világon harminchat igaz ember, az egész emberiség belefulladna saját bűneibe, és elveszne egy nap alatt. Ezt a harminchat igaz embert nem jelöli semmiféle rang vagy hivatás. Nem lehet felismerni őket, és soha nem fedik fel a titkukat, sőt még ők maguk sem tudnak róla, s mégis ők azok, akik az egymást követő nemzedékeken át igazolják létezésünket, és megmentik a világot minden egyes napon.
Utazásaim során a Szovjetunió minden részében találkoztam velük. Közülük való volt Hadzsi Mir Baba és Anvar Umorzakov ezredes is, meg a tbiliszi Oragvilidze, a Merv területi kultprop, Bakuban a kis Werner, a Harkovi Fizikai Kutatóintézet Pártbizottságának titkára, egy fiatal komszomolista lány Moszkvában, a Gorkiji Autógyár egyik mérnöke, a permetyabi doktornő, egy kazah falu egyik GPU-tisztje és így tovább. Talán százig is folytathatnám azok felsorolását, akikkel egyéves utazásom során találkoztam, de bizonyos, hogy több ezren vannak, vagy talán több tízezren is.
Mi az, ami mindannyiukban közös? Nem jelölte őket semmiféle rang vagy hivatás; a legkülönbözőbb foglalkozásokat űzték. Nem voltak a rendszer fanatikus támogatói sem. Emberek voltak, akik, amikor elkeseredtem és elvesztettem a reményt, visszaállították a Szovjetunióba vetett hitemet. A káosz és az abszurditás óceánjában létrehozták maguk körül a rend és a méltóság kicsiny szigeteit. Akárhol dolgoztak, és akármit csináltak, hatásuk megmutatkozott a környezetükben is. Ezeknek az emberi szigetecskéknek ritkás hálózata mentette meg a széthullástól a szerkezetet.
Akár kommunisták, akár nem, ezek az emberek abban az értelemben szovjet hazafiak, ahogyan először a francia forradalom használta ezt a kifejezést. Nem hősök és nem is szentek, és minden polgári erényük ütközik az általuk hűen szolgált rendszer erővonalaival. Valamiféle súlyos felelősségérzet hajtja őket egy olyan országban, ahol mindenki retteg, és menekül a felelősség elől; függetlenül gondolkodnak és kezdeményeznek ott, ahol a norma a vak engedelmesség; lojálisak és áldozatkészek embertársaik iránt ott, ahol lojálisnak csakis feletteseik, áldozatkésznek pedig csak az állam iránt kellene lenniük. Becsületesek, hűségesek és nemesek egy olyan közegben, ahol ezek a szavak mind köznevetség tárgyai.
Bár ezren és ezren, de mégis elenyésző kisebbségben vannak, s minden új tisztogatásnak ők az első áldozatai. És mégsem vesznek ki soha. Azok, akikkel Oroszországban találkoztam, jórészt a harmincas éveikben jártak; már a forradalom utáni nemzedék gyermekei. Manapság ismét felbukkannak egy még újabb generáció tagjai a háború utáni emigránsok között. Becsületes, elszánt, energikus és félelmet nem ismerő emberek; tartópillérei voltak annak a rendszernek, amely minden általuk képviselt értéket megtagadott. Mint kommunista, természetesnek tartottam létezésüket, mert úgy véltem, hogy ők a forradalmi képzés és oktatás termékei, az új embertípus, akinek eljövetelét Marx jósolta meg. Ma már tudom, hogy létük szinte csoda; hogy nem a képzés következtében, hanem annak ellenére váltak azzá, amik - ők az elpusztíthatatlan emberi lényeg diadala az embertelen környezet fölött.
A környezet nyomása látszólag ellenállhatatlan. Lassan működik, mint az erózió vagy az árapály. Eredménye a szellem eltorzulása és a lélek még tragikusabb korróziója. Elvágja az embert metafizikai gyökereitől, vallásának megélésétől; az óceán-érzés minden formájától. A kozmikus tudatot a társadalmi ébrenlét, az abszolútum átélését az elme akrobatikája váltja fel. A lélek fokozatosan elszárad, s a lelki éhínség a fizikainál is rettenetesebb. Az Egyesült Államokban, ahol egészen más okokból megy végbe hasonló eltávolodás a metafizikai világtól a létezés tragikuma felé, s a temetkezési vállalkozók ajakrúzzsal és pirosítóval változtatják a halottakat egy örök koktélparti vízszintes résztvevőivé. Szovjet-Oroszországban a dolog egyszerűbb: itt nincsenek temetési szertartások, a halált megfosztották tragikus pompájától és misztikus felhangjaitól, s puszta statisztikai adattá fogalmazták át. Egy Moszkvában rendezett írókongresszuson, miután számtalan, a szép új világban általános boldogságot ígérgető beszédet végighallgatott, André Malraux hirtelen azt kérdezte: És mi van azokkal a gyerekekkel, akiket elgázolt a villamos? Kínos csend lett, aztán valaki, mindenki nagy tetszésére, így felelt:
"A tökéletesen megtervezett, szocialista Közlekedési és szállítási rendszerben nem lesznek balesetek."
Makovecz Benjámin fordítása
Arthur Koestler: A láthatatlan írás, Osiris, 1997

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése