2012. március 19., hétfő

Robert Louis Stevenson: A henyélés védelmében (részlet)

"Boswell: Belefáradunk a restségbe.
"Johnson: De csak akkor, jó uram, ha mások tüsténkednek, és így magunkra maradunk: ha viszont mind lustálkodnánk, jól elszórakoztatnánk egymást."
 
Mostanság, amikor mindenki, aki nem szenvedhetné, ha a háta mögött semmirekellőnek kiáltanák ki, kénytelen valamiféle jövedelmező hivatást vállalni, és abban néminemű lelkesedéssel szorgoskodni, az ellentábor szava - azoké, akik kevéssel is beérik, akik szeretnék inkább nyugodt szemlélődéssel múlatni az időt - fölösleges okvetetlenkedésnek tetszik. De nem jó ez így! Az úgynevezett henyélésnek, amely nem tétlenséget, hanem inkább olyasfajta ténykedést jelent, amely nem illeszkedik az uralkodó rend megkövesedett szabályai közé, éppúgy megvan a maga helye, mint az iparkodásnak. Senki sem tagadhatja, hogy azok jelenléte, akik nem hajlandók részt venni az aprópénzért folyó zsákbanfutásban, tüske azoknak szemében, akik részt vesznek benne. A jóravaló fickó (ismerjük a fajtáját) elhatározásra jut, tekintetét az aprópénzre függeszti, és - kifejező amerikanizmussal - belevág, hogy "megcsinálja a szerencséjét". És mivel az efféle fickó vért verejtékezve húzza az igát, könnyű elképzelnünk, mily heves rosszallást érez, ha megpillantja az út mentén hűsölőket, akik a kezük ügyében boroskupával, a fejükön kendővel heverésznek a fűben. Diogenész közönye igen érzékeny ponton érintette Nagy Sándort. Mert hová lett volna a Rómát elözönlő barbár hordák diadalmámora, ha a szenátusba betörvén azt kellett volna látniuk, hogy a városatyák szótlanul, a megilletődöttség legkisebb jele nélkül ülnek a helyükön. Igencsak kínos, ha az ember kemény, megfeszített munkával a csúcsra hág, amikor azonban célt ért, azt kell tapasztalnia, hogy az emberiség tökéletes közönnyel szemléli érdemeit. Hiszen az anyagelvű gondolkodó semmibe veszi az anyagon túli világot, a pénzember csupán tessék-lássék tűri az olyan embert, aki alig konyít az értékpapírokhoz, a pallérozott elme lebecsüli az írástudatlant, a tevékeny pedig - bármiben álljon is tevékenysége - kifigurázza a tétlenkedőt.

 És bár e körülmény kétségkívül megnehezíti okfejtésünket, nem ez a legkomolyabb nehézség. Senkit sem börtönözhetnek be pusztán azért, mert az iparkodás ellen emel szót, aki viszont sületlenségeket hord össze, az könnyen a bolondok házában köthet ki. Mindenféle okfejtésben az a legnehezebb, hogy jól vigye végig az ember, és éppen ezért kérem önöket, tartsák szem előtt, hogy ez egy védőbeszéd. Bizonyos, hogy sok minden felhozható a serénység mellett, olyan is van azonban, ami ellene szól, és én ez alkalommal az utóbbiról kívánok beszélni. Aki valami mellett érveket sorakoztat fel, annak nem feltétlenül kell süketté válnia minden egyéb érvre, amiképpen egy montenegrói útikönyv szerzőjéről sincs okunk azt feltételezni, hogy sohasem járt még Richmondban.

 Nem vitatott, hogy a fiatalságnak természetes velejárója a henyélés. Mindazonáltal, bár egy Lord Macaulay-féle ragyogó elme diploma nélkül is sokra viheti, az ifjak többsége oly borsos árat fizet az oklevélért, hogy aztán fillér nélkül vág neki az életnek. Igaz ez arra az időszakra is, amíg egy ifjú képzi magát, vagy elszenvedi, hogy képezzék. Igencsak bolond vénember lehetett az, aki a következőképp szólott Johnsonhoz Oxfordban: - Fiatalember, bújja csak serényen a könyveket, és halmozzon fel minél több tudást, mert meglátja, ha majd eljő az aggkor, a könyvekkel való bíbelődés fárasztó foglalatosság lesz. - Az öregúr szemlátomást megfeledkezik róla, hogy a legtöbb foglalatosság fárasztóvá, sok pedig egyenesen lehetetlenné válik, ha az ember már moccanni sem képes az ókulája meg a botja nélkül. Nem mondom, jók valamire a könyvek is, de igencsak vérszegény pótlékai az életnek. Kár arra fecsérelni az időt, hogy Shalott hölgyeként meredjünk a tükörbe, hátat fordítva a nyüzsgő és káprázatos valóságnak. Végezetül pedig, ne feledjük a régi bölcsességet: ha az ember túl sokat olvas, nem marad ideje gondolkodni.

 Gondoljanak csak vissza tanulóéveikre! Biztosra veszem, hogy melegebb szívvel idézik fel az iskolakerülés életteli, termékeny pillanatait, mint az iskolapadban álom és ébrenlét között végigkínlódott időszakokat. Annak idején magam is részt vettem jó néhány tanórán. Emlékszem, hogy a búgócsiga forgása a kinetikus egyensúly jele. Tudom, mi fán terem az örökhaszonbérlet, és hogy a közlekedőedény nem jármű. És bár nem szívesen válnék meg e tudománymorzsáktól, távolról sem őrzök belőlük annyit, mint azon limlomokból, amelyekbe az utcán csavarogtomban botlottam bele. Ezúttal nem kívánok túlontúl sok szót fecsérelni a tudomány ama fellegvárára, amely Dickens és Balzac legkedvesebb tanintézete volt, és amely évről-évre ontja magából az Élet Tudományának kontárjait. Elég, ha annyit mondok: ha egy ifjú az utcán sem tanul, akkor bizony tökfilkó. Különben a csavargónak sem kell folyton az utcán csavarognia: ha úgy tartja kedve, a kertek alatt kijuthat a természetbe. Orgonát szedhet a patakparton, pipáról pipára gyújtva hallgathatja a patak csörgedezését. A sűrűben madárdal hangzik fel. Az ifjú fennkölt gondolatokba mélyed, és egyszerre csak új összefüggések tárulkoznak fel a szeme előtt. Mi ez, ha nem tanulás? Képzeljük most el, mi következik, ha ifjoncunkba egyszer csak belebotlik egy Jóravaló Férfiú, és vallatóra fogja:

- Mi dolga errefelé, fiatalúr?
- Lelkemre, uram, csak úgy heverészem.
- Nem az iskolában volna a helye? Könyveket bújva, hogy gyarapítsa tudását?
- Nem, biza, jó uram, engedelmével ugyanis itt, e helyt tanulok.
- Még hogy tanul! Ugyan, mit? Tán matematikát?
- Nem én.
- Hát akkor metafizikát?
- Azt mégúgy sem.
- Netán valami nyelvet?
- Nem is nyelvet.
- Akkor talán szakmát?
- Nem is szakmát.
- Hát akkor micsodát?
-  Mivel közeleg az idő, uram, hogy felkerekedjem, és zarándokútra induljak, tudni vágyom, más ifjak miként cselekednek ilyenkor, valamint hogy hol leselkedik rám az Úton veszedelmes Láp avagy Bozótos, továbbá hogy mely vándorbot felel meg leginkább célomnak. Ezenkívül azért heverészem itt, e víznek partján, hogy eszembe és szívembe véssem a leckét, a Béke és Elégedettség leckéjét.

E szavak oly megindítóan hatnak a Jóravaló Férfiúra, hogy fenyegető ábrázatot ölt, és rettentőmód rázva a botját, ilyeténképpen bődül el: - Még hogy tanul! Ha rajtam múlana, akasztófára küldenék minden magafajta bitangot! (....)

Elekes Dóra fordítása
 Lettre, 2007/2008 téli, 67. szám

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése