2012. március 31., szombat

John Steinbeck az Egyesült Államokról

(...) Egy dologban azonban minden állam megegyezik – mindegyik azt állítja magáról, hogy ő a legszebb, és ezt már a határon nagy betűkkel hirdeti. Negyven államot beutaztam, és egy sem akadt, amelyik nem szólt volna néhány jó szót saját érdekében. Kicsit szerénytelenségnek tűnt. Talán jobb lett volna, ha hagyják, hogy a látogató maga győződjön meg róla. Persze az is lehet, hogy semmi érdekeset nem vennénk észre, ha nem hívnák fel a figyelmünket.


Természetesen mindannyian tudjuk, hogy államaink mindegyike önálló egyéniség és büszkék is vagyunk rá. Neveikkel elégedetlenek lévén amolyan jellemző elnevezéseket adnak maguknak: Empire State (Birodalmi állam), Garden State (Kertállam), Granite State (Gránitállam) – ezek amolyan büszkeség szülte díszítő jelzők. De most rájöttem, hogy minden államnak megvan a maga prózai stílusa és ez az autópályák feliratait olvasva rögtön szembeötlik. Átlépve az államhatárokat, azonnal feltűnnek a nyelvi különbségek. New Englandben tömörek, szabatosak az utasítások, a stílusuk szűkszavú, lakonikus, nem fecsérlik a szavakat, betűket. New York állam állandóan ráordít az emberre. Tedd ezt ! Tedd azt ! Sorolj be balra ! Sorolj be jobbra ! Néhány méterenként egy-egy kategorikus parancs. Ohióban nyájasabbak a táblák. Barátságos tanácsokat adnak, inkább csak javaslatokat tesznek. Más államoknak fellengzős a stílusuk – ott a legkönnyebb eltévedni. Vannak olyan államok, ahol az utas tudomására hozzák, milyen útviszonyokkal fog találkozni, máshol meg az ember találékonyságára bízzák ezt.

Mohó olvasója vagyok minden feliratnak, és az a véleményem, hogy egy állam prózája a történelmi emléktáblákon éri el a legmagasabb színvonalat, szinte költői lendületet. Továbbá azt is megállapítottam – és ez számomra legalábbis megnyugtatónak tűnt fel – hogy azokban az államokban található a legtöbb ilyen tábla, melyeknek a legrövidebb a történelmük és amelyekben a legkevesebb világrengető esemény történt. Némely nyugati állam még rég feledésbe merült gyilkosságokkal és bankrablásokkal is dicsekszik. Azok a városok, melyek nem akarnak a versenyben lemaradni, büszkén hirdetik ünnepelt fiaikat, és az utazót táblákkal meg feliratokkal tájékoztatják: itt született Elvis Presley, Cole Porter, Alan P. Huggins. Természetesen ez sem új dolog. Ha nem csal az emlékezetem, az ókori Görögországban is volt néhány kisváros, amelyek elkeseredetten marakodtak azon, melyikük szülte Homéroszt. De arra is emlékszem, hogy szülővárosának felháborodott polgársága követelte, szolgáltassák ki nekik a Vörös Lewist, közvetlenül azután, hogy a Főutcát megírta. Szurokkal akarták bekenni és tollban meghengergetni. Ma meg azzal dicsekszik Sauk Centre, hogy az író ott született. Mi amerikaiak, mint nemzet, pontosan úgy sóvárgunk a történelmi múlt után, mint ahogy Anglia akkoriban, amikor Geoffrey of Monmouth összekotyvasztotta a Brit királyok történetét. E királyok közül jó néhányat ő maga agyalt ki, csak azért, hogy kielégítse a növekvő keresletet. És az amerikai emberek ugyanúgy keresik-kutatják a múlthoz fűződő kapcsolataikat, mint az egyes államok és más kisebb közösségek. Genealógusok halálra dolgozzák magukat, hogy a nemzetségek hulladékából egy-egy nagyságot kiszemezgethessenek. Nem is olyan régen kimutatták, hogy Dwight D. Eisenhower brit királyi családból származik, bizonyítékául annak, hogy mindenki származik valahonnan. Aztán itt van az a kisváros, ahol születtem, amely nagyapám emlékezetében még úgy élt, mint egy mocsári patkolóműhely. Ez a városka szemfényvesztő pompával ünnepli meg évente ragyogó múltját, a spanyol donokat és a rózsaevő señoritákat, akik az emberek emlékezetéből kitörölték azt a kicsiny, nyomorult, lárva- és sáskaevő indián törzset, a vidék igazi őslakóit.


Hosszú ideje nem jártam Közép-Nyugaton, így aztán az élmények tömege zúdult rám, miközben Ohión, Michiganen és Illinoison áthaladtam. Mindenekelőtt a hatalmas népességnövekedés tűnt fel. A falvak városokká, a kisvárosok nagyvárosokká nőttek. Az utakon nyüzsgő forgalom, s a városok annyira zsúfoltak voltak, hogy nagyon kellett vigyázni, nehogy az ember gázoljon vagy elgázoltasson. A következő élmény az elektromos energia, az erő, valóságos energiafolyam volt, mely mindenfelől főbe kólintotta az utazót. Ez a vitalitás – jó és rossz értelemben – ott pezsgett mindenütt. Egy pillanatig sem jutna eszembe, hogy azokat a New England-i embereket, akikkel megismerkedtem és elbeszélgettem barátságtalanoknak, vagy udvariatlanoknak tartsam, de az biztos, hogy szűkszavúak voltak, és általában kivárták, hogy az idegen kezdje a beszélgetést.

De alighogy elhagytam Ohiót, az volt az érzésem, hogy itt az emberek sokkal nyíltabbak, sokkal inkább kimutatják érzelmeiket. Egy út menti étterem pincérnője, engem megelőzve köszönt jó reggelt, úgy tett, mintha örömét lelné abban, hogy megbeszélheti velem reggelim összeállítását, lelkesen beszélgetett az időjárásról, sőt még némi információt is hajlandó volt adni magáról, anélkül, hogy noszogatni kellett volna. Az idegenek kötetlenül, minden gátlás nélkül beszélgettek egymással. Azóta, hogy nem jártam itt, elfelejtettem, hogy milyen gazdag és gyönyörű ez a vidék – a vastag humuszréteg, a hatalmas erdőségek, a Michigan-tó partvidéke csinos, mint egy szépen kikészített, jól öltözött és felékszerezett asszony. A föld termékeny, szívesen adja gyümölcseit, és mintha az emberek is ehhez igazodnának.

Csatangolásaim egyik fő indítéka az volt, hogy hallgatózzam, figyeljem az emberek kiejtését, beszédritmusát, hangsúlyát és kifejezéseit. Mert a beszéd sokkal több, mint szavak és mondatok. Figyeltem mindenütt. Úgy vettem észre, hogy a tájszólások eltűnőben vannak. A rádió negyven, a televízió húsz éve megtette a hatását. A tömegkommunikációs eszközök lassan, de feltartóztathatatlanul rombolják a helyi jelleget. Még emlékszem arra az időre, amikor egy ember beszédjéről rögtön kitaláltam, honnan származik. Manapság ez már egyre nehezebb és belátható időn belül lehetetlen lesz. Kevés az a ház, vagy épület, amelynek tetejéről nem meredeznek különböző antennák. A rádió és a televízió nyelvezete szabványosított, és talán ez a legszabatosabb angol nyelv, amit valamikor is használtunk. Olyan ez, mint a kenyerünk: uniformizáltan jó és uniformizáltan ízetlen, mert úgy dagasztják, csomagolják és árusítják, hogy semmiféle üdvös vagy káros véletlen, semmi emberi gyarlóság nem hathat rá – nyelvünk is ilyenformán válik egységes nyelvvé.

Engem, aki annyira szeretem a szavakat és a bennük rejlő végtelen lehetőségeket, elkeserít e folyamat feltartóztathatatlansága. Hiszen a helyi tájszólással együtt a helyi jelleg is eltűnik. Azok a kifejezések, beszédfordulatok, melyek nyelvünket oly gazdaggá tették, és a tájköltészet színeivel gazdagították, lassan kihalnak és előre csomagolt, szabványosított, ízetlen nemzeti nyelv lép a helyére. A helyi sajátosságok még nem tűntek el teljesen, de tűnőfélben vannak. Évekkel ezelőtt hallgatóztam utoljára az országban, és azóta nagy a változás. Az ország északi részében nyugat felé haladva mindaddig, míg Montanát el nem értem, sehol sem hallottam igazi tájszólást. Ez az egyik oka annak, amiért megint beleszerettem Montanába. A nyugati partvidéken aztán megint előre csomagolt angolt beszélnek. Az ország délnyugati részében hallani még valamicske dialektust, de már ez is halványul. A mély Dél természetesen keményen állja a sarat, és jó néhány más anakronizmus mellett őrzi helyi kifejezéseit is, de egyetlen tájegység sem tud sokáig ellenállni az autópályáknak, a nagyfeszültségű távvezetékeknek és a szövetségi televíziónak. Lehet, hogy mindez, amin most siránkozom, szóra sem érdemes – én mégis sajnálom elvesztését.


A Csendes-óceán hazai tengerem. Őt ismertem meg először, a partjain nőttem fel, ott gyűjtögettem tengeri állatokat. Ismerem hangulatait, színeit, természetét. Még mélyen a szárazföldön jártam, mikor elcsíptem a Csendes-óceán első illatfoszlányait. Ha az ember hosszú időt tölt a tengeren, nagy távolságból megérzi a szárazföld szagát. És ugyanez érvényes akkor is, ha sokáig vagyunk a szárazföldön. Azt hiszem, éreztem a tengeri sziklák, a moszatok, a tajtékzó víz izgató szagát, az éles jódillatot és a vízmosta, széttöredezett meszes kagylók enyhe bűzét. Egy ilyen távoli és az emlékezetünkbe mélyen bevésődött illat egészen enyhén bukkan elő, az ember nem is tud róla, mégis valami felvillanyozó izgalmat, féktelen örömet vált ki. Úgy robogtam végig Washington állam útjain, mint egy vándorló lemming – vonzott a tenger.

Nagyon jól emlékszem Washington buja, kedves keleti részére, és a nemes Columbia folyóra, melynek emléke Lewisra és Clarkre is rányomta a bélyegét. És bár azóta gátak meg távvezetékek épültek itt fel, a vidék nem sokban különbözött az emlékeimben élő tájtól. A hihetetlen változás csak akkor vált kézzelfoghatóvá, amikor Seattle felé közeledtem.

Természetesen olvastam a nyugati partvidéken lejátszódó demográfiai robbanásról, de a nyugati partvidék a legtöbb ember számára Kaliforniát jelenti. Oda özönlik a tömeg, a városok lakossága megduplázódik, megháromszorozódik, s a kincstár oltalmazói azon sóhajtoznak, hogy növekszik a beruházási teher és egyre több a gond a nyomorgók újabb, hatalmas áradatával. Mindezzel itt, Washingtonban találkoztam először. Seattle dombokon épült városként élt emlékezetemben, utánozhatatlan menedék, egy levegős, fákkal és kertekkel teli kisváros, melynek házai harmonikusan illeszkednek ebbe a háttérbe. Ez eltűnt. A dombtetőket leborotválták, hogy vízszintes felületen építhessék fel a nyúlólszerűen zsúfolt bérkaszárnyákat. A nyolcsávos autópályák gleccserként nyomulnak keresztül a nyugtalan vidéken. E városnak már semmi köze nincs emlékeim Seattle-jéhez. Az autók eszeveszetten száguldottak a gyilkos forgalomban. Valamikor jól kiismertem magam itt, a külvárosban, de most majdnem elkeveredtem. A dűlőút mentén, melyet egykor gazdagon termő málnabokrok szegélyeztek, mérföldeken keresztül magas drótkerítéssel körülvett gyárak húzódtak, és a haladás mindent belepő sárga füstje ádáz harcot vívott a tengeri széllel.

Ez úgy hangzik, mintha a régi szép időket gyászolnám, pedig ez az öregek szokása, vagy, hogy a gazdagok és ostobák módjára ellenezném a változást. Erről szó sincs. Seattle esetében nem az történt, hogy valami megváltozott, amit én azelőtt ismertem. Itt valami új dologgal álltam szemben. Ha úgy hoztak volna ide, hogy nem tudom: ez itt Seattle – képtelen lettem volna megmondani, hol vagyok. Mindenütt eszeveszett növekedés, rákos elburjánzás. Bulldózerek irtják a zöld erdőket és máglyákba hordják a maradék hulladékot. Szürke falak mellett halomban állnak a betonformák repedezett, fehér zsaludeszkái. Vajon miért van az, hogy a haladás annyira hasonlít a romboláshoz ?

(1960)

Balassa Klára fordítása
John Steinbeck – Csatangolások Charleyval (Amerika nyomában), Gondolat, 1974

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése