Az autoriter modernitás mintapéldája: Szingapúr. Egy kevésbé ismert modellként Mandzsuko is szolgálhatna, az az ultramodern marionett-állam, amelyet a 30-as években és a 40-es évek elején a japánok tartottak fenn Mandzsúriában. Ebben a kísérletben semmi nem volt az, aminek látszott: volt egy császár, a szerencsétlen Henry Puyi, aki nem uralkodott igazán; és egy kormány, amely nem rendelkezett szuverén jogokkal. Mandzsuko a multikulturális tolerancia és a faji egyenlőség mintapéldája volt, amely nem volt toleráns, és nem ismerte az egyenlőséget; egy új ázsiai identitás modellje, amely csak a japán idealisták képzeletében létezett. Mandzsuko egy autoriter utópia volt, amolyan témapark-kolónia, amely materiális értelemben kétségtelenül modern volt: a vonatok áramvonalasabbak voltak és gyorsabban száguldottak, mint Japánban; az épületek magasabbak voltak, a parkok ügyesebben voltak elhelyezve; a modern szállodák mutatósabbak voltak, a film- és rádióstúdiók jobban felszereltek, a közigazgatás hatékonyabban működött, mint bárhol másutt Ázsiában. Mégis hiányzott belőle valami, amit nem lehet csak úgy imitálni: az emberi szellem szabadsága.
Materiális értelemben Szingapúr szintén modern, és a legultraracionálisabb elvek szerint kormányozzák, amelyeket az előző miniszterelnök, Li Kuan-jü fektetett le, aki Szingapúr polgárait valamikor "számoknak" nevezte, mintha a politika matematikai feladvány volna. A "számok" tökéletes ellenőrzése, gazdasági tevékenységük és politikai szimpátiáik, sőt a magánéletük kontrollálása, ez volt Li célja. Szingapúr, amelyet valamikor úgy hívtak: "Disneyland+halálbüntetés", valóban olyan hely, ahol semmit se bíznak a véletlenre. Az otthon beszélt nyelvek, az ideális házastárs művelt kínai nők számára, a nyilvános helyen való étkezés szabályai - minden gondosan kikalkulált elveknek van alávetve, amelyeket több-kevesebb súllyal érvényre is juttatnak. Szingapúr bizonyos fokig a kínai politika karikatúrája, miniatürizált kiadása: Li mandarinjai gondoskodnak arról, hogy minden szingapúri alkalmazkodjon a konfuciánus etika autoriter változatához, amelyet azelőtt széltében-hosszában az "ázsiai értékek" címszó alatt propagáltak: takarékosság, kemény munka, a felsőbbségnek való engedelmesség, az egyéni érdekek feláldozása a közösség javára, a kormánypolitika minden bírálatától való tartózkodás, kivéve a "konstruktív" javaslatokat ezek hatékonyabb kivitelezésére. "Ázsiai értékeknek" kellett nevezni ezeket, mert Li hivatalosan elutasította a kínai sovinizmust. Gyarmati angol nevelést kapott, ki kellett találnia egy a politikai elképzeléseinek megfelelő ázsiai tradíciót, hogy Szingapúr számára közös "identitást" teremtsen. Mint Mao elnök, Li is megpróbálta - bár kevésbé gyilkos módszerekkel - ellenőrzés alatt tartani a külföldi befolyást és a múlt eszméit. Ahogy Kínában, úgy Szingapúrban is megsemmisítették annak a kevésnek a nagy részét, ami a szingapúri történelem kézzelfogható tanújeleként megmaradt, kivéve egy-két, a szabályostól eltérő utcát, amit kimondottan a turisták kedvéért cicomáztak fel. Így például egy helyet, amelyik valamikor transzvesztitákkal teli kalandos utca volt, először lebontottak, aztán korábbi önmaga sterilizált változataként újra felépítették - tényleg pontosan úgy, mint egy témaparkot, amelyet most a turistáknak mutogatnak mint a távol-keleti éjszakai élet egy kis szeletét.
Szingapúr a modern racionalizmus modellje, egy gazdag városi enklávé Délkelet-Ázsiában, ahol a bevásárlóközpontok és áruházak kínálatában szerepel minden keleti és nyugati márka, egy város elegáns golfpályákkal, kényelmes autóutakkal, kitűnő éttermekkel és tökéletesen működő üdülőközpontokkal, ahol a malájok, kínaiak és indiaiak régi egzotikus életmódjának szokásait egy klinikai tisztaságú környezet biztonságában és komfortosságában lehet élvezni. Itt, ebben a jól kontrollált, materialista paradicsomban tehát létrejött a kapitalista vállalkozás és az autoriter politika tökéletes szimbiózisa. Ha minden fizikai szükségletet ki lehet elégíteni - és Szingapúrban ehhez a boldog állapothoz közelebb lehet kerülni, mint a világon bárhol -, mire jó akkor az ellenzékieskedés vagy az egyéni különcködés? Őrültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki fellázadjon. És így is kezelik azt a kevés bátor vagy vakmerő férfit és nőt, aki továbbra is ragaszkodik az ellenzékiséghez, azaz mint közveszélyes őrültet, akiket a többi "szám" nyugalma és biztonsága érdekében el kell zárni.
Karádi Éva fordítása
Ian Buruma: Ázsia, mint témapark (Lettre, 53. szám, 2004. nyár)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése