2012. március 10., szombat

A gévaudani fenevad (C. Ragache)

A fenevad összerezzent. Már egy ideje szemmel tartott egy aprócska árnyat, mely az ösvényen kapaszkodott felfelé. Óvatosan felugrott egy sziklára, amely ama út fölött magasodott, ahol áldozatának el kellett haladnia. Mozdulatlanul, merev, fénylő tekintettel várakozott... A kis Jeanne gyanútlanul közeledett, és mit sem sejtett a rá leselkedő veszélyről. A vadállat rávetette magát. Túl erős és gyors volt ahhoz, hogy a szerencsétlen gyermek védekezhetett volna ellene. A leányt Jeanne Boulet-nak hívták, a tizennegyedik életévét töltötte be az 1764. esztendőben, s az Ubat-tanyán lakott a gévaudani hegyekben. Amikor a falusiak rátaláltak félig felfalt holttestére, óhatatlanul csak a környéken nagy számban élő farkasokra gyanakodtak, melyek már nemegyszer okoztak hasonló tragédiákat.

-         Nagyon vigyázzatok magatokra, s ne maradjatok el sokáig az erdőben ! – figyelmeztették ki tudja hányadszor gyermekeiket.

Sajnos, az ezt követő hetekben még több gyermek jutott hasonló sorsra, mint Jeanne, s az emberek lassan már arra gondoltak, talán nem is közönséges farkasok követték el e vérengzéseket. A környéken egyre nagyobb lett a nyugtalanság. Ugyan miféle titokzatos bestia ütött tanyát a gévaudani hegyekben ? Utolérhetetlennek látszott, s ugyanabban az időben hol északon, hol délen bukkant fel.

Egy szeptemberi napon a vadállat arra vetemedett, hogy megtámadjon egy háza közelében dolgozgató parasztasszonyt. A sikoltozásra felfegyverkezett szomszédok siettek oda, és megfutamították a bestiát, de a szerencsétlen asszony életét már nem tudták megmenteni.

-         Hogy néz ki ez a vadállat ? – kérdezték azoktól, akik már látták.
-         Hatalmas, a szőre sötét.... és nagyon, de nagyon gyors ! Úgy eltűnik, mintha puskából lőnék ki !
-         Nézzétek ! – kiáltott fel az egyik ember remegő hangon. – Itt vannak a nyomai !

A falubeliek a puha talajon karmokban végződő, széles nyomokra meredtek. Mindenki megborzongott a félelemtől: bizonyosnak látszott, hogy ezek nem is farkasnyomok. A szörnyetegnek nem mindennapi termetűnek és súlyúnak kellett lennie.

Minden jel arra mutatott, hogy egy kegyetlen, ördögien ravasz lénnyel állnak szemben, amely elkerülte a felnőtt férfiakat; csak a nőket és a gyermekeket támadta meg.

Kutyafalkákkal óriási hajtóvadászatokat rendeztek, melyek során több mint hetven farkast ejtettek el, köztük egy fekete szőrű, hatalmas állatot. De vajon ez volt-e a bűnös ? Sajnos nem. A gonosz néhány nappal később újra gyilkolt.

Egy napon azonban, amikor teljes súlyával a földre döntött és szétlapított egy fiatal fiút, egy nagy kés fúródott az oldalába. Nyomban elmenekült, és mindenki azt hitte, hogy végképp megszabadultak tőle. Ám ez hiú ábrándnak bizonyult, kis idő elteltével a bestia újra felbukkant. Egy tanyaudvaron rávetette magát egy kisgyerekre, aki éppen vizet mert a korsójával. Szerencsére a közelben dolgozó bátor mosóasszonyok felkapták sulykolófáikat, és azzal kezdték csépelni a vadállatot, s az végül elengedte áldozatát.

-         Ez egy iszonyatos szörnyeteg – jelentették ki. – Olyan óriási, akár egy kifejlett bika !

 Akik közelről látták a fenevadat, igen különös leírást adtak róla: széles szájából hosszú fogak meredeztek előre; vörhenyes bundáján egy fekete csík futott végig a gerince mentén, hosszú, dús farka egy ló farkára, s a pofája egy vaddisznóéra hasonlított. Képtelenség volt elviselni a tekintetét, annyi kegyetlenség izzott benne. Egyesek látták, amint a hátsó lábain jár, akár egy ember. Mások hallották a nevetését, s megnémultak az iszonyattól. Több mint tízméteres ugrásokkal szökellt előre. Egyszer meglepték egy ház mellett, amint az ablakban könyökölt.

Közeledett a karácsony. Szomorú ünnepnek ígérkezett, mivel már több mint fél esztendeje pusztított a fenevad Gévaudanban. Pedig már vérdíjat is kitűztek az elejtésére: XV. Lajos király és a mende-i püspök 10.000 frankot ajánlott fel annak, aki megszabadítja a vidéket a szörnyű csapástól. Ám mindez hiábavalónak bizonyult, az állat minden csapdát elkerült. Akkor, hogy végezzenek vele, a katonaságot hívták segítségül, s egy század dragonyos szállásolta be magát Saint-Chély-d’Apcherbe. Ám ezek a lovasok legalább annyi kárt okoztak, mint maga a vad. Kosztot, s kvártélyt követeltek, lovaikról is a falubelieknek kellett gondoskodniuk. Köszönetképpen a kapitányuk tömlöcbe vettette azokat, akik nem tudtak részt venni a hajtóvadászatokon.

-         Gúnyt űznek belőlünk ! – zúgolódtak a parasztok. – Ugyan miként is tudnánk elejteni a vadállatot, amikor nincs jogunk fegyvert tartani ! Mi csak arra vagyunk jók, hogy hajtók legyünk. S ki fogja megkapni a jutalmat ? Egy gazdag vagy egy idegen ?
-         A fenevadat csak megszentelt golyókkal lehet elejteni – suttogták egyesek.

Vasárnaponként a mise után, a téli havazás ellenére, az emberek csoportokba verődtek a templom előtt.

-         Vajon hol lehet most a bestia ? – kérdezgették egymástól bizakodva, hátha már elhagyta a vidéket. Egy napon a hívek még nyugtalanabbul jöttek ki az istentiszteletről. A püspök úr ugyanis azt prédikálta, hogy a vadállatot Isten küldte. Így bünteti meg a gyarló embereket.
-         Mindez a protestánsok miatt van – igyekezett másokat okolni néhány ijedt katolikus...

S a félelmükben megzavarodott emberek minden reményüket elveszítve, kiszolgáltatottan várhatták, hogy a titokzatos vadállat mikor követi el újabb gonosztettét...

 (Aumont-Aubrac, 2007. július 30.)


Beköszöntött az új esztendő, s az utolérhetetlen fenevad még mindig a környéken ólálkodott, akár egy démon. Megölt egy asszonyt, aki megpillantva a bestiát, térdre esett előtte. A hideg sem zavarta gonosztetteiben, s mindenfelé rábukkantak a hóban jól kirajzolódó, széles nyomaira.

Ám az élet nem állhatott meg; az emberek kénytelen-kelletlen kimerészkedtek házaikból, hogy vizet merítsenek a kútból, vagy fát gyűjtsenek az erdőben. Január második hetében nagyon megenyhült az idő, s Villaret lakosai úgy határoztak, kiengedik a hosszú ideje istállóba, vagy karámba zárt állataikat. De kit bízzanak meg az őrzésükkel ? Ez a feladat általában a gyerekekre várt, de most, mivel a gonosz a környéken ütötte fel tanyáját, az ilyesmi rettenetes kockázattal járt. Végül hét gyermeket – öt fiút és két kislányt – jelöltek ki a feladatra.

-         Ügyeljetek arra, hogy mindig együtt maradjatok – tanácsolták nekik – , s egy magasabb helyen telepedjetek le, ahonnan szemmel tudjátok tartani az egész környéket ! És ne feledkezzetek meg a fegyvereitekről sem ! Mielőtt elindulnátok, győződjetek meg arról, hogy a pengét jól felerősítettétek-e !

Ugyanis mindegyik gyerek egy botot vitt magával, melynek a végére egy négy hüvelyk hosszú szurony formájú pengét erősítettek.

A kis csoport útnak indult, maguk előtt terelve az állatokat. Portefaix, a legidősebb legényke haladt az élen, s így bátorította a kisebbeket:

-         Gyerünk, ne maradjatok le ! Ne szakadjunk el egymástól ! Ne féljetek, a vadállat nem jár errefelé !
-         Először is, ha a fenevad felbukkan, ezt fogom vele csinálni ! – kiáltotta a legkisebb, s elszántan előre szegezte késes botját egy képzeletbeli ellenség irányába. – Puff, ez a tiéd, hitvány gazember !
A gyerekek nagyot kacagtak. Csak az egyik leányka nem nevetett.
-         Először keresztet kell vetned ! Ez a vadállat maga az ördög, és a plébános úr a lelkünkre kötötte, amikor megpillantjuk az ördögöt, rögtön keresztet kell vetni.
Nagy zajt csapva folytatták útjukat. Mikor felértek a falu fölött magasodó hegy csúcsára, az állatokat szabadon engedték legelészni a cserjésben, ők pedig szorosan egymás mellé húzódva leültek egy lapos kőre.

-         Mi lenne, ha tüzet raknánk ? – vetette fel az egyik leányka. – Kevésbé fáznánk, és a farkas sem merne a közelünkbe jönni.
-         Rendben van – helyeselt Portefaix – de együtt kell maradnunk, amikor tűzifát gyűjtünk. No, menjünk !

Míg a faágakat keresgélték, egy ligethez értek. Két fiú hirtelen szembe találta magát egy szörnyűséges ábrázattal, melyből bűzös lehelet áradt. A ragadozó ott állt előttük ugrásra készen. Senki nem hallotta a lépteit. Portefaix és a két legnagyobb fiú előrelépett, s bátran nekiszegezték késes botjukat. A kislányok mögéjük húzódtak, míg a két legkisebb rémülten hátrált minél messzebb a veszélytől. Az ádáz és alattomos bestia kerülgetni kezdte a kis csoportot. Hátulról akart rájuk támadni, de Portefaix vele együtt fordult, úgy helyezkedve, hogy a vicsorgó vad folyton fenyegetve érezze magát. Mégis – oly gyorsan, mint a villám – sikerült elragadnia és néhány lépésnyire odább hurcolnia a legkisebb fiút.

-         Bátorság ! Ne hátráljatok ! Támadjatok ! Támadjatok ! – ordította Portefaix társai felé. A gyermekek megkísérelték megsebesíteni a szörnyeteget, de fegyvereik lecsúsztak sűrű bundájáról. Végül sikerült kiszabadítaniuk karmai közül a kisfiút. Éppen idejében. A vadállat már letépte áldozatának fél arcát. Ám a gyermekeknek annyi idejük sem maradt, hogy kifújják magukat, mert a bestia egyenesen feléjük tartott és háromszor is rájuk ugrott. Most egy másik fiút ragadott el és futásnak eredt, karjánál fogva hurcolta zsákmányát. Társainak reménye sem maradt a megmentésére.
-         Gyorsan ! Fussunk utána ! – kiáltotta Portefaix. – Te menj arra ! Kerítsük be !

Próbálkozásuk mégis sikerrel járt. A mocsár felé szorított fenevadnak lassítania kellett futását, így a gyerekek utolérték.

-         A szemére célozzatok ! – adta ki a parancsot Portefaix. Megesküdött, hogy megmenti pajtását, és félelme ellenére igyekezett megőrizni hidegvérét.

Sokáig tartott a küzdelem. A gyerekeknek egyszer sem sikerült eltalálniuk a vadállat szemét, de minthogy az a szúrások kivédésével volt elfoglalva, nem tudta megharapni zsákmányát, melyet szorosan tartott az egyik mancsával. Végül – különösen erőteljes szúrásával – Portefaix meghátrálásra késztette a szörnyeteget, s amint az elengedte a szerencsétlen kisfiút, Portefaix közéjük ugrott. A gyermekek megnyerték az ütközetet. A fenevad velőtrázó üvöltéssel eltűnt a fák között.

 (Auvers, 2007. július 29.)


Februárban a farkas még mindig szabadon kószált. Kikerülte a csapdákat, és a legkisebb veszélyt gyanítva azonnal elmenekült. Hogyan is lehetne megküzdeni egy ilyen ellenféllel ? Hiába keresték-kutatták, nem találtak rá az odújára, és mit sem sejtettek szokásairól.

A dragonyosok kapitánya mégis abban reménykedett, hogy nyakon csípheti. Minden egyes gyermeket egy-egy asszonynak öltözött, állig felfegyverzett katonája kísért. Így akarták megtéveszteni a vadállatot. Ez az együgyű ravaszkodás azonban gyorsan kudarcba fulladt. A farkas messze elkerülte a katonákat, s csak a távolból hallatszott éles, kacagásnak tetsző üvöltése. A nevetség tárgyaivá lett dragonyosok dolgavégezetlenül távoztak.

Két normandiai vadászmester, d’Enneval úr és fia lépett a katonák örökébe. Fáradtságot nem kímélve napokon keresztül üldözték a fenevadat, ha kellett, térdig gázoltak a magas hóban. Amikor április 23-án a vadászmesterek elejtettek egy hatalmas nőstényfarkast, amelynek gyomrában ruhafoszlányokat találtak, a környékbeliek reménye visszatért. Gévaudan több lakosa akkor úgy vélte: vége a lidércnyomásnak. A vadászmesterek azonban továbbra sem nyughattak, mintha valamilyen megoldhatatlan rejtély foglalkoztatná őket. A vadállat hamarosan újból életjelt adott magáról. Május 24-én, a malzieu-i vásár napján két óra leforgása alatt három újabb ember esett áldozatául.

Ám d’Enneval úr kitartóan folytatta a keresést, s úgy tetszett, egyre jobban érdeklődik a kopár hegyek között megbúvó magányos falu, Besseyre környéke iránt. A helységet a varázslók falujának tartották a vidéken, és azt mesélték, egykor maga az ördög is ott lakott... Vajon miért kereste a vadász éppen ott a titkot ?

Júniusban újra a környéken járt a fenevad, de miután megtámadott két asszonyt, ismét sikerült elmenekülnie az őt üldöző kutyák elől.

-         Valószínűleg a ténazeyre-i erdőben rejtőzött el – jelentette ki d’Enneval úr – csak azt nem értem, miért vesztették el a kutyák a nyomát. Valahogyan közömbösíteni tudja a nyomát. De vajon miként ?

Antoine Chastel, a ténazeyre-i erdő őre különös lényként a világtól elvadultan élt. Több esztendei távollét után tért vissza a környékre. Senki sem tudta, hol járt ez idő tájt. Furcsa hírek terjengtek róla: egyesek szerint berber kalózok fogságába esett, akik Arábiába vitték. Ott állítólag megtanulta a vadállatok idomítását... Visszatérése óta nem szólt senkihez, és egy vörös szőrű, hatalmas nősténykutyával járta az erdőt. A szuka éppoly ijesztőnek látszott, mint a gazdája. D’Enneval úr hiába próbált találkozni ezzel a titokzatos emberrel, s kifürkészni, mit tudhat a fenevadról.

Sajnos egy idő után a király visszarendelte a vadászmestereket, és muskétását, Antoine de Beauterne-t küldte a helyükbe tizenöt királyi vadőrrel és farkasvadászatra idomított, hatalmas kutyákkal. Három hónap alatt egyetlen egyszer sem látták a fenevadat. Ugyan hová tűnhetett ? Hatodik érzéke figyelmeztette volna a veszélyre ?

Ám Antoine de Beauterne nem akarta elhagyni a vidéket anélkül, hogy átvette volna a vadállat elejtéséért kitűzött jutalmat. 1765. szeptember 21-én Chazes falu közelében leterített egy hatalmas termetű farkast, és ünnepélyesen kijelentette, hogy az nem más, mint a fenevad. Az állat testét elküldte Versailles-ba, ahol a kíváncsiskodók megcsodálták az óriás tetemet, s tették, mintha borzonganának a félelemtől. Antoine de Beauterne pedig bezsebelte a tízezer frankos jutalmat.

Ám Gévaudanban még mindig nem mertek hinni a csodában, s aggodalmuk jogosnak bizonyult: az esztendő végén a támadások – a korábbiaknál is hevesebben – újrakezdődtek.

-         Vajon hány fenevad létezik ? – kérdezgették egymást nyugtalanul az emberek.

1767. június 19-én nagy hajtóvadászatot rendeztek a ténazeyre-i erdőben. A felhívásra háromszáz ember – vadász és hajtó – érkezett. A vadállat csak valamilyen ördögi hatalom segítségével menekülhetett volna az erdőből. Végül Jean Chastel, a különös erdőőr apja ejtette el a fenevadat, aki megszentelt golyóval töltötte meg a puskáját.

Egy igazi farkas volt, csak éppen kivételes nagyságú és erejű példány.

Sokáig nem nőtt fű azon a helyen, ahol a fenevad összerogyott.

 A ténazeyre-i erdő (Mont Mouchet, Auvers község, 2007. július 29.)


Szabics Imre fordítása
Claude Catherine Ragache: A farkasok (Mítoszok és legendák-sorozat), Gulliver, 1991
Fényképek: Szeder László, 2007 
Bővebben:
Lozère megye - képek 
Haute-Loire megye - képek

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése