Nemcsak szavak révén értik meg az emberek, mivégre vannak ezen a földön.
Talán ezért van az, hogy a nyugati ember olyan sokat tanul, mégis olyan keveset tud. Ezért eshetik meg, hogy a fehér civilizáció összeomlik, mielőtt a fehér ember megértené: miért is omlott össze. Ez lehet az oka, miért nem képes a sápadtarcú megváltoztatni az életformáját, vagy miért nem akar változtatni rajta. Azt hiszi talán, hogy változtatni tud az életén, ha más szavakat kap fel, ha másként beszél. Ennek viszont az lehet az oka, hogy a sápadtarcúnak két nyelve van.
Ismét egy vén indián beszélt álmodozva az élet értelméről ? Nem. Ezek egy fiatalember gondolatai voltak. A kreol bőrű ifjú kopott katonazubbonyt viselt. Járt a párizsi Sorbonne-ra is. Musztángon érkezett; be nem tört, de mégis sántító Mustangon, amelyet Henry Ford utódai gyártanak futószalagon Detroitban. Gerald Wilkinson volt a neve. Különben cherokee indián.
Az új-mexikói Albuquerque városában, a Central Avenue egyik kávézójában ültünk; fejünk fölé plasztik műbuborék borult. Itt filozofált Wilkinson, miközben jegeskávéját kortyolgatta. Washingtonban járt, nem is először, kifejtette nézeteit a Kongresszusban; azt sem először. Most azon elmélkedett, megértették-e a szavait egyáltalán „azok az idegenek“ ? (....)
Ezt mondta el nekem:
Amikor az európaiak erre a földre érkeztek, történt valami. Azok a gyökerek, amelyek saját kultúráikhoz fűzték őket, elszakadtak, elpattantak valamiként. Teljessé vált a törzsi társadalmaktól való elszakadásuk folyamata, idegen szóval a detribalizáció. Ami egyébként már amúgy is majdnem teljesen végbement Európában. Hát az most itt, Amerikában teljessé vált. Vagyis a fehér ember törzsi gyökerei itt végleg elszakadtak.
Amerikában tehát ezek az európai bevándorlók valami egészen mást kezdtek keresni. Egy dokumentumot, egy papírdarabot legalább. Volt már egy ilyen okmányuk, a Bill of Rights, hát ezt tették vezérfonalukká. Ami azt illeti, kissé hátborzongató vezérfonal egy olyan nép számára, amely szeretne egységes, új néppé olvadni.
Alapjában véve tehát Amerika nem is jelent hazát a legtöbb fehér számára. Az ő szemükben Amerika mégcsak kulturális értelemben sem egységes nemzet. A legtöbb fehér ember számára Amerika – egy eszme. Egyfajta koncepció, egy papírdarab. Az Egyesült Államok Alkotmánya. Ami pedig ezt az eszmét illeti: nos, ez az anyagelvű fejlődés eszméje, a dolgok, a tárgyak ideája.
Mármost az indiánok homlokegyenest másként látják ezt a kérdést. Ők nem tekintik eszmének önmagukat. Hanem Népnek, amely egy bizonyos körülhatárolt térségen él, olyan földön, amelybe őseik évezredek óta temetkeznek. S mi történik ezen a térségen ? Kultúra születik, állandóan, s azért születik, mert a Nép itt él. Hát ezt jelenti az indiánok számára Amerika.
Olyan emberek számára, akik eszmének tekintik önmagukat, persze nagyon nehéz fölfogni: mi valójában Amerika. Éppolyan nehéz, mintha nekünk, indiánoknak kellene elmagyaráznunk nekik: mit jelent például a Grand Canyon.
Mármost képzeld el, mi lenne akkor, ha én tűzbe vetném azt az eszmét, amire az Egyesült Államok épül. Hiszen akkor az Egyesült Államok nem is létezne többé ! Akkor az amerikaiak döbbenten merednének egymásra, hiszen nem is lenne többé hazájuk. És miért nem lenne ? Azért nem, mert nem létezne többé az a papiros, ami addig a vezérfonaluk volt. Legfőbb eszményük nem létezne többé.
Egy indián rezerváció viszont igen könnyen túlélne egy ilyen sokkot. Mert bennünket a kultúránk éltet. S kultúránkat a föld. Nos hát, ez Amerika !
A fehérekből hiányzik ez az erő; itt a fehérek Achilles-sarka. Vagyis nekünk, indiánoknak rémült emberekkel van dolgunk, paranoid alakokkal, akik azért olyan rémültek és bolondok, mert nincsen hazájuk. Úgy értem, nincsen igazi hazájuk. Bizonyos értelemben egy kiskorú nemzettel kell hát együtt élnünk, olyan kiskorúakkal, akik sohasem fognak férfivá válni, akiknek óriási hatalmuk van, még sincs bennük igazi erő. Ezek csupán fitogtatják a férfiasságukat, mert mind macho ám itt a férfi. Valójában gyermek mind. Szomorú dolog ez, hallod. És nagyon aggasztó és nagyon különös dolog.
Az európaiak kiszakadása a törzsi társadalom kereteiből, szóval az ő detribalizálódásuk azt jelentette, hogy elhatárolják ön magukat az emberiség 99 százalékának a múltjától. Sok amerikai ezt üdvös dolognak véli. És éppen ez teszi őket olyan veszedelmessé. Aki ugyanis elszakítja a törzsi múltjához fűződő szálakat, az olyasfélét cselekszik, mintha elpusztítana minden könyvet a könyvtárakban, az archívumokban pedig lángra vetne minden dokumentumot, följegyzést. A fehéreknek össze is szorul a gyomra a félelemtől, a bizonytalanságtól, ha születésükre, őseikre gondolnak.
S amikor egy ember eltépte saját gyökereit, megtanulhatja-e, hogy e gyökerek helyébe valami ideológiát plántáljon ?
Nem !
Senki sem képes ugyanis arra, hogy egymagában teremtsen kultúrát. Törzset. Nemzetet. Ezek a Nagy Szellem alkotásai. A kultúra, a törzs, a nemzet úgy születik, hogy az emberek csoportokba verődnek, mert egyszerűen fenn akarnak maradni. Ilyenkor nem „teremtenek“ valamit, csupán elfogadnak egy természetes állapotot. Mert mi például egy törzs ? Nem mindenféle rítus meg szokás összessége. Nem: egy törzs: emberi lények egymáshoz fűződő viszonya, olyanoké, akik megosztják közös életformájukat, akik csak együtt képesek kifejezni önmagukat. Aki egyedül van: semmi. S aki semmi, abból bármi lehet, csak éppen teljes értékű ember nem.
A törzsi társadalmakat, ezeket az apró közösségeket nem a fehér ember által annyit emlegetett Haladás céljaira szervezték. Azért szerveződtek, hogy – legyenek. S ez ismét csak idegen a nyugati embertől. Az a képesség, hogy tudjon egyszerűen csak lenni.
Lenni pedig nagyon nehéz feladat.
Az indiánok útja – rögös út. S ha megszabadulnánk a szegénységtől, a zsarnokságtól, akkor is igen-igen nehéz lenne az indián út.
Meglehet, azok a fehérek, akik szeretnének erre az indián útra lépni, sikerrel járnak. Bár szerintem nagyon kevés ilyen fehér van. A legtöbbjük csak valamilyen romantikus ideált kerget. Mindazok a fehérek, akik fölkeresik az indián közösségeket, akik letelepednek a Nép körében, alapvetően egyféleképpen szemlélik a világot: fehér módra.
Néha úgy érzem, hogy az indián nép évszázadok óta annak a torzképnek a rabja, amit a nyugati ember kialakított róla. Először is, jöttek a konkvisztádorok. Azok elloptak mindent. Akkor a nyomukban jöttek a misszionáriusok. Ők azt mondták: a megváltást hozzák az indiánoknak, ha feladják ősi hitüket. Végül eljött az amerikai hadsereg és az Indián Ügyek Irodája, és nyersen közölte velünk: ők is megváltást hoztak. Azáltal, hogy kolonialista rémuralmat teremtenek. Manapság azzal állítanak be a fehérek a rezervációkra, hogy ők is a megváltást hozzák, hogy ők is meg akarják menteni a lelkünket, csak legyünk militánsok, terroristák vagy éppen kapitalisták.
A múltban nagyon sokszor keveredtünk bele idegen emberek ideológiai harcaiba. Ma már egyre kevesebbet várunk a nyugati ideológiáktól. Mindig nekünk kellett a hátunkat tartanunk ezek miatt az ideológiák miatt.
Emlékszem, egyszer tiltakozó gyűlést szerveztünk a White Mountainen, az Apacs Rezerváción, egy Cibecue nevű fészekben. Elég korán ébredtem, lesétáltam hát a kisvárosi kávézóba. A rádió éppen a Jehova Tanúi nevű szekta vasárnapi istentiszteletét sugározta; csak úgy bömbölt a hangszóróból a sok rossz szöveg. Ült ott két fickó a kávézóban és apacs nyelven vitatkoztak egymással. Persze nem értettem, mit mondogatnak egymásnak olyan dühösen, elvégre én cherokee vagyok. De nagyon hevesen kezdtek civakodni. Aztán fölkeltek és kimentek a szabadba. Néhány pillanat múlva már verekedtek is egymással, de az valami borzasztó tusakodás volt: szinte gyilkolták egymást.
Megkérdeztem egy apacs lányt: „Miért verekedtek össze ezek ?“
Azt mondta a lány: „Ó, hát vallási vitájuk van egymással. Azon kaptak össze, hogy lehetséges-e megváltás pusztán a hit révén, vagy szükségesek-e a jó cselekedetek is hozzá.“
Most képzeld: két apacs.
Akkor értettem meg, mennyire közénk állnak az ideológiák. Végül még a mi népünk is egymást fogja öldösni miattuk. Ezért nem szeretem a militáns akcióknak nevezett botrányokat. Vagy amikor kívülállók jönnek közénk, hosszasan fecsegnek róla, mi az ő ideológiai álláspontjuk, majd szakértő tanácsokat adnak nekünk, milyen harci módszereket kellene alkalmaznunk. Nehéz néha megértetni ezekkel az álforradalmárokkal, hogy az indián nem lumpenproletár, hogy nem tartozik semmilyen olyan ideológiai kategóriába, amilyeneket ezek az idegenek elképzelnek. A militánsok azt hiszik magukról, hogy forradalmárok. Valójában ugyanúgy a nyugati felsőbbrendűség eszméjét vallják, mint annak idején a konkvisztádorok.
Most meg jönnek ezzel a környezetvédelmi mozgalommal. Hát a többi ideológiát valahogy sikerült túlélnünk, de abban már nem vagyok biztos, hogy ezt is sikerül-e.
Hogy miért ?
Mert megpróbáltak minket minden úton-módon kiirtani. Próbálkoztak a gyűlölettel, a genocidiummal, a rabszolgatartással. Ezeket túléltük. Eddig csak egyvalamiel nem próbálkoztak: a szeretettel. Ennek a környezetvédelmi mozgalomnak viszont épp az lehet a vége, hogy halálra szeretnek bennünket. S a szeretet ellen irgalmatlanul nehéz ám védekezni.
Az is felötlött bennem, hogy a környezetvédelmi mozgalomnak végül is nincs spirituális alapja. Mert hogyan is tudná valaki megvédeni a földet, ha nem fűzi hozzá lelki kapcsolat ? Ezek sem szeretik igazán a földet, hidd el. Akkor sem, ha összehordanak hetet-havat, hogy megmentik a Grand Canyont, meg minden. Amikor fogalmuk sincs róla, miért is kell megmenteni a Grand Canyont. Nagyon visszás dolog ez. Puszta szószaporítás. Él a földdel kapcsolatban egyfajta intellektuális absztrakció, de ennek semmi köze ahhoz, hogy az embert köldökzsinór fűzi ám az anyaföldhöz.
Szerintem az a gondolat, hogy minden áron meg kell védelmezni a földet, igen veszélyes dolog. Amikor az ember szinte készen áll rá, hogy saját otthonát lángra lobbantsa. A föld ugyanis nem absztrakció; a föld egyszerűen az ember otthona.
Sok furcsa dolog van itt, Amerikában. De az egyik legfurcsább mégis az, hogy az amerikaiak képtelenek a saját kontinensüket a Földnek csupán egyik térségeként szemlélni.
S a Vének mégis azt mondogatják nekünk, hogy nem szabad gyűlölnünk a fehéreket. Mert ha az ember gyűlöl valakit, akkor a hatalmába kerül. Furcsa hatalom ez !
Persze a Vének arra is figyelmeztetnek, hogy ne is szeressük a fehéreket. Mert ha valaki szereti egy embertársát, akkor is a hatalmába kerül.
Vagyis a Vének azt próbálják megértetni velünk: legyünk közömbösek a fehérekkel szemben. Ha ugyanis semmiféle kapcsolat nem fűz bennünket hozzájuk, akkor nem is kerülhetünk a hatalmukba. Az szentigaz, hogy rengeteg indián közösség tudott így fennmaradni. Talán a közömbösség is a legnagyobb sértés embertársainkkal szemben.
Az indián nép egyvalamit ma már világosan lát: a fehér embernek nincs perspektívája a saját világában. Észre sem veszi, hogy az ő világa a végéhez közeledik. Mert aki látja közeledni a végítélet napját, az még hátraléphet egyet, hogy ne legyen e halálra ítélt világ része, s egyúttal az egész ciklust is jobban szemügyre veheti.
A föld legtöbb népe belenyugodott, hogy a fehér ember világának része legyen. Még a harmadik világ nacionalistái is elfogadnak egy szeletet ebből a tejszínhabos tortából. Az indián nép viszont soha. Ők sohasem fogadták el a fehér ember világának számukra kiutalt telekrészét. Még ha kénytelenek is ezen a parcellán élni, nem részei e földdarabnak. Ezért is képesek bizonyos távlatból szemlélni a fehérek világát; így képesek olyannak látni – amilyen.
Mexikóban egy maja indián pap ezeket mondta nekem: „Minden egy ciklus csupán. Jöttek a toltek hódítók, és az egy ciklus volt. Akkor jöttek az aztékok, az is egy ciklus volt. Azután jöttek a spanyol hódítók, lovon, mellvértesen, megint egy ciklus. Most éppen várjuk a következő ciklust.“ Ezt mondta nekem, képzeld. Hogy a kerék ismét fordul majd egyet, s a fehérek is lefelé lendülnek majd e körforgásban, szentúgy, ahogy a toltekek. Azt mesélte, hogy a maja nyelvben nincs is külön szó a toltekekre. Megtörténhet hát, hogy a fehér embernek sem lesz neve, amely az utókorban emlékeket idézhetne föl. Bár meglehet, kap egy afféle nevet, mint valami kipusztult madárfaj; ezen a tudományos néven talán majd emlékezni fognak rájuk.
A világ végére értünk, egy szakadék szélén állunk. A törzsi társadalom, a Nép előre tudta ezt. Mi, indiánok, tudtuk, hogy ez fog történni. Így van azokkal az indián törzsekkel is, amelyek már ezerszer a pusztulás szélére sodródtak. Azt hitték róluk, hogy már nem is léteznek. Pedig hát megvannak még. Ha valaki olyan hosszú ideig vergődött a halálos szakadék szélén, mint az indiánok, annak kemény lesz a szíve, abban nincs többé halálfélelem. Vagyis megtanultuk, miként kell farkasszemet nézni a halállal. És az újjászületéssel is, persze.
Egyszóval a világvégéhez közeledünk. Talán a tüzes végítélet sújt le ránk, egy holocaust, de az is meglehet, hogy csendben sorvad el a fehér ember világa. És aki megtanulja, hogyan nézzen szembe ezzel a végítélettel, az tisztában lesz azzal is, hogyan illessze össze ismét a cserepeket.
Amikor a Föld pusztulásáról beszélünk, persze a politikai államalakulatok, a társadalmi rendszerek és a lélektani attitűdök fogalmaiban gondolkodunk. Nem az élet végéről. De nem minden élet végéről. Mert mindig megmarad valaki. Mindig lesz túlélő, akinek újra meg kell tanulnia élni.
Hogy kik lesznek ezek a túlélők ? Azok, akik közel élnek az anyaföldhöz. Akik a termőtalaj őrei, akik tanultak valamit a földtől, akikben megvan az anyaföld bölcsessége. Tehát azok, akik megtanulták a túlélés művészetét. Igen, ezek fenn is fognak maradni.
Értelmetlen dolog absztrakciókban beszélni a Föld pusztulásáról. A földből élő parasztember az ilyen elvont dolgokat nem veszi be. Ezeket aztán nem. Ő csak szépen hintegeti a bottal a földbe szúrt lyukakba a sárga kukoricaszemeket.
A maják, hosszú évezredeken át, mindig csak kukoricát plántáltak el az őserdőtől elcsikart földecskéikbe. Ők nem képesek fölfogni, hogy ne maradjon mindig legalább néhány halovány kis kukoricaszem, valahol, valamikor. Ez a szép az életben: a folyamatosság. A kemény földmunka nem börtön, nem rabság, ahogyan a fehér ember vallja; nagyon is kielégítő életforma a maja indiánok számára. Az élet ismerete tette képessé őket rá, hogy mindent túléljenek.
Úgy látom viszont, hogy a fehér ember fölfogása egészen másféle: önpusztító. A sápadtarcúak önmaguk teljesítik be a próféciát. S amikor arról beszélünk, milyen érzés tudni: közeledik a világvége, azt is látnunk kell, milyen az a világ, amely most végnapjait éli.
Az életben az a perverz, a természetellenes, hogy véget ér. Borzalmas tudni ezt, mintha tudnánk, hogy mindőnket utolér a rákbetegség. Néha, amikor meg akarjuk óvni a földet, bizonyos dolgokat el kell pusztítanunk. A kártevőket. A növénybetegségeket. Ez természetes folyamat. Ez ellen senki sem tehet, sem te, sem én.
Amikor társadalmak lesznek beteggé, vagy fáradnak bele az életbe, hát ők is meghalnak. Épp úgy, ahogyan egy növény fonnyad el.
Most azonban senki sem tudja, mi történik akkor, ha minden széthullik körülöttünk. Erről még a próféciák sem szólnak. Ez nem valami tűzijáték, hogy az ember megáll, föltekint, és végignézi. Csak annyit tudunk, hogy amikor már mindennek vége, amikor már a végnek is vége: A Nép visszatér. Mint Nép.
S talán akkor újra sikerül egy új világot teremtenünk, emberi lényeknek kedves új világot. De az egy másik világ lesz ám. Hidd el: egyre közelebb már az a másik világ.
(1976)
Barabás Zoltán fordítása
Stan Steiner: Szegény sápadtarcú (A Vadnyugat romantika nélkül), Kossuth, 1985
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése