2012. február 12., vasárnap

Kutasi Kovács Lajos egy találkozásról

Tizenhat évet éltem már Brazíliában, amikor 1965 augusztusában megmártoztam a prekolumbián múltban. Ajtai Dezső barátom, a neves antropológus professzor meghívására részt vettem a Jaraçatia-expedícióban. Sok ezer éves sambaquit, „kagylódomb“-ot vagy „hulladékdomb“-ot tártunk föl a Serra do Mar nyugati őserdejében.

Csaknem tíz évvel azután, 1974-ben léptem először Észak-Amerika földjére. Bostonban, az Auditorium föld alatti villamosállomásán egy ismeretlen indián eltáncolta nekem a „barátság táncát“.

Különös esemény volt.

Este Cambridge-ből igyekeztem haza Needhambe, Boston egyik parkvárosába, ahol akkoriban Szabolcs fiam élt a családjával. Átsétáltam a Harvard-hídon, és kilenc óra körül megérkeztem az Auditorium régi, elhanyagolt, piszkos vasútállomására. Nem sok várakozó volt, este kevesen utaztak ezen a vonalon.

Amint leértem a lépcsőn, tüstént felfigyeltem egy fiatalemberre. Nem sallangos bőrkabátja, középen elválasztott és kétoldalt varkocsba font haja, hanem az arca tűnt föl. Ifjúságom indiánregényeiből nézett vissza rám. A régi, agyonolvasott Cooper- és May Károly-könyvekből. Klasszikus indiánarc volt. Keskeny, kissé hátrahajló homlok, szögletes, erősen kiugró pofacsont, erőteljesen hajlott sasorr, eléggé széles száj.

Magányosan ült, mondhatnám, gunnyasztott a peron legtávolabbi padján. Szembetűnően elhúzódott a többi várakozótól.

Leplezetlen kíváncsisággal és rokonszenvvel vettem szemügyre. Elindultam felé, s mikor hozzá értem, halkan, de határozottan megszólítottam:

-         Hello ! You are an Indian.

Fölvetette a fejét, rám nézett fürkészve, élesen. Az indiánok kifinomult ösztönével megérezte, hogy ebben, a számára idegen és ellenséges világban rokonszenvezek vele. Néhány pillanatig moccanatlanul meredt rám, majd hirtelen megenyhültek az arcvonásai és idegenszerű angolsággal, melyen érzett, hogy nem az anyanyelve, mély hangon megszólalt.

-         Yes. I’m an Indian.

Csak ennyit szólt.
Rámosolyogtam.

-         I’m a Brazilian writer – mondtam. Ha azt mondom, Hungarian, magyar, neki semmit se jelentett volna. Legfeljebb annyit, hogy egy a fehér bőrűek közül.

Lehet, hogy csak annyit tudott Brazíliáról, hogy Amerikában van, de tüstént megértette, hogy nem „angol“-lal áll szemben. (Az indiánok gyakran így nevezik az amerikaiakat.) Látta, hogy nem vagyok szőke, és nem kék a szemem. Mert ahogy a mi szemünkben a sasorrú, tollkoronás síksági indián testesíti meg az „indián“ fogalmát, az indiánok számára a szőke, kék szemű „angol“ a fehér ember.

-         I like your people – mondtam barátságosan. – Örülök, hogy találkoztam veled. Brazíliában ismertem indiánokat, de itt, az Egyesült Államokban te vagy az első, akivel találkoztam – folytattam nekibátorodva.

Az indián arcán halvány mosoly futott át.

-         Milyen törzshöz tartozol ?
-         Apacs vagyok.

Ahogy kimondta, fölvillant bennem Geronimo, a hős apacs, aki a múlt század végén egyszemélyes háborút viselt az amerikai hadsereg ellen. És persze a legendás, sohanemvolt apacs főnök, a May Károly regényei révén mégis halhatatlanná vált Winnetou.

-         Új-Mexikóban élsz, a rezervátumban ? – puhatolóztam tovább.
-         Nem, onnan eljöttem. Énekes voltam a törzsben. Te mit írsz ? – támadt föl benne is a kíváncsiság.
-         Könyveket, rólatok, indiánokról. Barátja vagyok az indiánoknak.

Föllelkesültem saját szavaimtól, majd hirtelen ötlettel, hisz az apacsok Új-Mexikóban élnek, tehát biztosan megérti, spanyolra váltottam:

-         Mi barátok vagyunk. Amigos.

Az indián néhány pillanatig tűnődött. Elkomolyodott. Váratlanul fölcsattant.

-         Nem ! Nem vagyunk barátok !

Meghökkentem. Torkomon akadt a szó, pedig valamivel érvelnem kellett volna.

Az indián fölállt. Magasabb volt nálam. Lassú, ünnepélyes mozdulattal, gyengéden, de határozott mozdulattal leemelte széles karimájú kalapom. Gondosan kiegyengette a karimáját, forgatta, míg olyan nem lett, mint az indiánkalap. A fejére helyezte. Nem tette, hanem helyezte úgy, mintha sastollakból készült harci fejdísz lenne. Hosszúnak tűnő pillanatig állt előttem, dünnyögött.

-         Heya... heya... heya...

Széttárta a karját és táncolni kezdett. Sajátos ritmusban, egy helyben topogott előttem, majd csoszogva körbejárt.

-         Heya... heya... heya...

Lassan, méltóságteljesen táncolt. Az arca komoly és ünnepélyes volt. Szűkre húzott, ferde metszésű szeme bizonyára nem is a kopott, szutykos földalatti villamosállomást látta, nem a tőlünk tisztes távolságban álló amerikaiakat, akik nyilván nem értették sem az indiánt, sem az én viselkedésemet.

Körbetáncolt az Auditoriumban. Nem mutatvány volt ez, és nem játék. Szertartás. Nem a világnak szólt, hanem nekem. Meddig tartott ? Nem tudom. Bent álltam a körben. Az indián jelrendszerben a kör az egységet, az örökkévalóságot, az Univerzumot szimbolizálja. Az erő és a hatalom jelképe.

Elhallgatott, véget ért a kerengés. Néhány pillanatig még tárt karral állt előttem, aztán levette a kalapot, és ugyanolyan ünnepélyesen, mint a tánc előtt, most az én fejemre helyezte. A kezét nyújtotta és megölelt.

-         Most már barátok vagyunk – mondta.
-         Köszönöm. Barátom.

Az alagútból csörömpölve közeledett a szerelvény. – Még egy kézszorítás.

-         Bye-bye. Barátom.

Indult a szerelvény...

Az indián, akinek a nevét máig sem tudom, s mégis a barátom, már ott ült a padon, nézett a villamos után. Az arca ismét kemény volt, kifürkészhetetlen.


Kutasi Kovács Lajos: Dzsungelek, romvárosok, indiánok, Medicina, 1996

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése