1916-ban, az első világháború alatt egészségügyi osztagunk egyszer egy éjszakára Zagnansk nevű helységben állt meg, nem messze Kielcétől. Zagnanskot alacsony hegyek ölelték körül. Tél volt, vékony hó fedte a hegyeket.
Miközben kora reggel az udvaron mosakodtam, távol, a hegyekben kis templomot pillantottam meg. Kedvem támadt, hogy odamenjek.
Szerencsére úgy alakult, hogy még néhány órát Zagnanskban kellett töltenünk, volt hát időm, el is indultam egy tekervényes, keskeny ösvényen a templom felé.
Általában életünk legfontosabb pillanataira emlékszünk vissza. De most, amikor már sokat emlékezik az ember, észrevettem, hogy bizonyos dolgok, amelyek külszínre egyáltalán nem jelentősek, és még arra sem formálhatnak jogot, hogy eseménynek nevezzük őket: emlékezetünkben mély nyomot hagynak, és valamiképpen segítik azt a lelki folyamatot, amelyet „emberré formálódásnak“ hívunk.
Ilyen „dolognak“ bizonyult ez a közönséges téli nap is. A nehéz és sietős napok szakadatlan áradatában most először következett be szünet, s egyedül maradhattam.
Messzi a lakott területtől, egy hegy tetején állt a templom. Úgy láttam, legfeljebb tíz-tizenöt ember férhetett bele. Hóbuckák fogták körül, és igen viharvert állapotban volt.
Körbejártam. Lábam alatt fagyott levelek zörögtek. Csöndesen pilinkézett a hó. Belepte a templom melletti kőpadot, be a sírkövet – amely ki tudja, kié volt – és belepte az egész környező téli tájat.
A templom ajtajára kis ablakot vágtak; üvege kitört. Benéztem rajta, s láttam néhány vénséges padot, az oltárt, egy repedező fa-Krisztust, amint erőtlenül ejti le töviskoszorús fejét; az oltár mögött pedig öreg zászlókat. Volt belőlük jó néhány. Mindegyiken tört fekete kereszt, és ugyanolyan töviskoszorú, amilyent Krisztus viselt a fején.
Ide-oda sétáltam a templom körül, majd leültem a kőpadra, nekidőltem a támlájának, leeresztettem a sapkám fülvédőjét, fölhajtottam köpenyem gallérját, és elszunnyadtam.
A hóesés álmosított el – amely olyan volt, mint valami ünnepélyes induló – meg a táj csöndje. Csak délnyugaton, az arcvonal felől lehetett nagy ritkán fegyverdörgést hallani.
Régen észrevettem, hogy a csöndes nyílt látóhatár mindig nyugalommal tölt el, s vágyat ébreszt, hogy megvonjuk életünk mérlegét, hogy megtaláljuk önmagunkban, s az életünkben valamit, ami éppen annyit ér, mint ez a messziség, mindenekelőtt a tisztaságot, e gyönyörűséges föld sajátját.
Körülöttem nem volt sehol egy lélek, ezeket a gondolatokat tehát csak mosollyal fejezhettem ki. És éreztem is arcomon a mosolyt. Mosolyogtam a távoli kakaskukorékoláson, a vizesvödörben alig hallhatóan megcsörrenő jégen – vöröskendős parasztasszony vitte a hegy lábánál – halk fejszecsapásokon, amelyek szintúgy odalentről hangzottak, s egy pirók szapora sípolásán.
Gondolhattam-e akkor arra, hogy több mint negyven év múlva viszontlátom a zagnanski templom zászlait, de egy Krakkó melletti kisvárosban, Andrychówban ?
Ez a kisváros Przypkowski helyi csillagász nagyszerű napóragyűjteményéről nevezetes.
Przypkowski édesapja, a vidéki orvos csillagászattal foglalkozott, és andrychówi lakóháza mellett egy kis obszervatóriumot állított fel. A csillagász orvos fia, a múzeum jelenlegi őre, nagy darab, kedélyes ember, sokak véleménye szerint nagyon hasonlít a Háború és béke Pierre Bezuhovjához. Mondhatnak bármit is a szkeptikusok, de egy hiteles irodalmi figura nagy erővel bír. Pierre Bezuhov a képzelet szülötte, senki sem látta, és soha nem is láthatta, az olvasók milliói számára mégis valóságos hús-vér személy. Valóságosabb, mint némelyik ismerősünk.
„Pierre Bezuhov“ a rövidlátó és emiatt kissé félszeg pan Przypkowski – egy üveges szekrénnyel teli szobába vitt minket. Több tucat napórát őriztek a szekrények.
Mindig úgy képzeltem a napórát, hogy egyszerű, de nagy terjedelmű szerkezet. Ilyen órákat állítanak föl szabad ég alatt, tereken vagy parkokban. Itt viszont kicsiny, de igen szép, különböző fajtájú és formájú napórákat gyűjtöttek össze. A legtöbb bronzból készült.
Przypkowskitól hallottam először, hogy a napóráknak külön tudománya van, „gnomonikának“ nevezik. Pan Przypkowski mutatott nekünk olyan kicsiny napórát, amely elfért a tenyerünkön. Közben megjegyezte, hogy minden egyiptomi obeliszk tulajdonképpen egy napóra „tengelye“, és már a bibliában is történik említés napóráról.
Később bevitt minket nagyszerű könyvtárába, és büszkén mutatta meg Kopernikusz fő művének első kiadását.
Régi zászlók álltak a könyvtárszoba sarkában. Valahol már láttam őket, de hol ?
És eszembe jutott az az elhagyatott kis templom Zagnansknál, a pilinkéző hó, és ugyanezek a zászlók, amint ott láttam őket a téli nap félhomályában. Zöld-piros zászlók voltak, rajtuk tört feszület képe és töviskoszorúé.
Przypkowski édesanyja lépett be a könyvtárszobába. Zofia Edwardowna, igen élénk és fürge hölgy, folyékonyan, minden akcentus nélkül beszélt oroszul.
Megkérdeztem, miféle zászlók ezek, és elmondtam, hogy pontosan ilyen zászlókat láttam, de az már nagyon is régen volt... és hol ? Abban a pillanatban nem jutott eszembe. Sok idő eltelt azóta.
- Csak Zagnanskban láthatta őket – mondta Zofia Edwardowna határozottan. – Ezek az 1863-as lengyel felkelés zászlai. Csaknem az egész családunk részt vett ebben a felkelésben. Járt valaha Zagnanskban?
- Jártam, de igen régen.
Zofia Edwardowna akkor elmondta, hogy hosszú éveken át az elhagyatott zagnanski templomban őrizték a zászlókat. Lakatlan helyen állt az a templom.
Abban a pillanatban a legapróbb részletekig fölmerült bennem az óra, amikor a templom melletti padon ültem, és a hó sűrű pelyhekben hullt körülöttem. Láttam az alacsony égboltról érkező, szórt fényt.
A téli nap komorságán át, odalent a völgyben zöld szemaforok világítottak a kis vasútállomáson.
Ilyen napokon különösen jólesik a kényelmes otthon. A kályhában hangosan pattog a fa, duruzsol a tűz, s szívesen iszunk egy csésze kávét. És nagyon vágyódik az ember a rendezett, csöndes életre, kakaskukorékolásra, cinkék füttyögésére, a tető felé szálló füstre, és váratlan, lila virágra, amely a ház körül, az erdei tisztáson dugja ki a fejét a hó alól.
Hosszasan néztem a tájat arról a padról. Hálát szerettem volna adni valakinek, hogy olyan nap is van a világon, amilyen az volt.
Délnyugat felől erős ágyúzás remegtette meg a levegőt, mintha ki akart volna józanítani. Nyilván elérkezett az ideje, hogy befogjunk a málhás kocsiba, fölnyergeljük a lovakat, és induljunk tovább, Skarżysko és Ivangorod felé.
Lementem a vasútállomáshoz. Körül szerettem volna vonni ezt a békés falut, ezeket a hegyeket és ezeket a bükkösöket valami mágikus körrel, amelyen nem bír áthatolni a háború; egy sűrű levegő-mentőövvel. Hogy megállítson és eltávolítson gránátot, puskagolyót.
Elmosolyodtam: milyen gyermekded gondolataim támadtak.
Konsztantyin Pausztovszkij: Messzi-bolyongás, Gondolat, 1974
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése