2012. február 9., csütörtök

John Steinbeck a határokról és az államról

Hosszú évek tapasztalata alapján mondhatom, hogy minden népet szeretek és az összes kormányt gyűlölöm, s semmi nem ébreszti fel könnyebben bennem a velem született anarchizmust, mint az országhatárokon ügyködő türelmes, derék közalkalmazottak, kik a bevándorlással kapcsolatos feladatokat látják el. Életemben még soha nem csempésztem semmit. Miért érzem akkor ezt a szorongó bűntudatot, valahányszor egy vámsorompóhoz közeledem ? Átmentem egy magas hídon, ahol hídpénzt kellett fizetni, aztán a senki földjén, majd odaértem arra a helyre, ahol egymás mellett lengedez a csillagos-sávos lobogó meg az Union Jack. A kanadaiak nagyon kedvesek voltak. Megkérdezték, hova tartok, mennyi időre érkeztem, futólag átvizsgálták a Rocinantét, míg végül Charley került sorra.

-         Van a kutyának veszettségi bizonyítványa ?
-         Nem, nincsen. Hiszen látják, öreg kutya ez már. Jó néhány évvel ezelőtt oltották be.
Kijött egy másik tisztviselő.
-         Akkor azt tanácsoljuk, hogy ne lépje át vele a határt.
-         De hát én csak egy egész rövidke kis utat akarok Kanadában megtenni, aztán visszatérek az Államokba.
-         Értjük mi ezt – mondta barátságosan. – Ön átlépheti a kutyával a kanadai határt, de az amerikaiak nem fogják visszaengedni.
-         Jó, de gyakorlatilag én még az Egyesült Államokban vagyok, és senki nem emelt kifogást.
-         Majd emelnek, ha átjön a határon és vissza akar térni.
-         Nos rendben van. Hol oltathatom be ?
Nem tudták megmondani. Legalább húsz mérföldet kellett volna visszamennem, hogy egy állatorvost találjak, aki Charleyt beoltaná, aztán jöhettem volna megint vissza. Azért akartam Kanadán keresztülvágni, hogy egy kis időt, utat takarítsak meg, de ez még több időt vett volna igénybe.
-         Tessék megérteni, az önök kormánya támaszt nehézséget, nem a miénk. Mi csak tanácsot adtunk önnek. Ez az előírás.

Azt hiszem, ezért gyűlölöm a kormányokat, mindegyiket. Állandóan a törvényekre hivatkoznak, a jól fogalmazó hivatalnokok meg sorozatban gyártják a jól fogalmazott fogalmazványaikat. Szélmalomharc lenne küzdeni ellenük, sehol egy kapu, melyet döngetni lehetne. Hiú remény. Messzemenően egyetértek az oltási előírásokkal, sőt az oltásokat szerintem kötelezővé kellene tenni; a veszettség félelmetes dolog. Mégis gyűlölöm az előírásokat meg a kormányokat, melyek az előírásokat kitalálják. Nem az oltás volt itt a fontos, hanem a bizonyítvány. És általában ugyanez a helyzet a kormányokkal is – nem a tények, hanem egy darabka papír érdekli őket. Nagyon kedves emberek voltak, barátságosak, segítőkészek. Nem volt sietős a dolguk a határon. Megkínáltak egy csésze teával. Charleynak meg adtak vagy fél tucat kekszet. És szemmel láthatóan sajnálták, hogy egy papírfecni miatt Erie, Pennsylvania felé kellett mennem. Így aztán megfordultam, és elindultam a csillagos-sávos lobogó, egy másik kormány felé.

Mikor kifelé jöttem, senki sem állított meg, most azonban a sorompó le volt eresztve.

-         Ön amerikai állampolgár ?
-         Igen uram, itt az útlevelem.
-         Van elvámolni valója ?
-         Nem voltam külföldön.
-         Rendelkezik a kutya veszettség elleni oltási bizonyítvánnyal ?
-         Ő sem volt külföldön.
-         De hát ön Kanadából jön.
-         Nem voltam Kanadában.
Láttam, hogy pillantása megkeményedik, szemöldökét meg gyanakodva ráncolta. Már szó sem volt időmegtakarításról, sőt úgy nézett ki, hogy sokkal többet veszíthetek, mintha egyenesen Erie (Pennsylvania) felé mentem volna.
-         Bejönne velem az irodába ?
Ez a kérdés úgy hatott rám, mintha a Gestapo dörömbölt volna az ajtómon. Az ilyesmi félelmet, dühöt és bűntudatot kelt, akár rossz fát tett a tűzre az ember, akár nem. Hangom a becsületében sértett ember élességével csengett és az azon nyomban gyanút vált ki a szemben állóból.

-         Kérem, jöjjön velem az irodába.
-         Már mondtam, hogy nem voltam Kanadában. Ha figyelt volna, láthatta volna: visszafordultam.
-         Kérem uram, erre.
Aztán a telefonba:
-         Ilyen és ilyen, New York-i rendszám. Igen. Lakókocsis teherautó. Igen – egy kutya. – Aztán hozzám: - Milyen kutya ez ?
-         Uszkár.
-         Uszkár. Mondom usz-kár. Világosbarna.
-         Kék – mondtam.
Nagyon remélem, nem látszott rajtam ártatlanságom miatti szomorúságom.
-         Azt mondák, ön nem lépte át a határt.
-         Ugyanezt mondtam én is.
-         Szabadna az útlevelét ?
-         Miért ? Hiszen nem is hagytam el az országot. És nem is szándékozom.
De azért átadtam útlevelemet. Végiglapozta, elolvasta az összes „kilépett-belépett“ bélyegzőt, melyet régebbi utazásaim során szedtem össze. Megvizsgált a fényképeimet, aztán felütötte sárga oltási bizonyítványomat, az utolsó oldalon. A hátlapon halvány ceruzával írt betűk és számok szégyenkeztek.
-         Mi ez ?
-         Nem tudom. Mutassa csak. Ja persze ! Valami telefonszám.
-         Mit keres ez az ön útlevelében ?
-         Valószínűleg nem volt nálam papír. De már arra sem emlékszem, kinek a telefonszáma ez.
Most elcsípett ! És ennek tudatában is volt.
-         Nem tudja, hogy a törvény tiltja az útlevelek rongálását ?
-         Eltüntetem belőle.
-         Ön semmit sem írhat be útlevelébe. Ez a szabály.
-         Nem teszem többé. Ígérem.
És még azt is meg akartam ígérni, hogy soha többé nem fogok hazudni, lopni és feslett erkölcsű személyekkel barátkozni, sem megkívánni felebarátom feleségét. Mindent meg akartam ígérni. Összecsapta útlevelemet és visszaadta. Biztos vagyok benne, jobban érezte magát, hogy megtalálta azt a telefonszámot. Képzeljék el, milyen bosszantó lett volna, ha egy ilyen csendes napon semmiben sem talál engem bűnösnek.
-         Köszönöm uram – mondtam. – Mehetek tovább ?
Barátságosan intett:
-         Menjen csak.

Hát így történt, hogy Erie (Pennsylvania) felé mentem. És ebben Charley volt a hibás. Átmentem a magas vashídon, és megálltam, hogy kifizessem a hídpénzt. Az őr kihajolt az ablakon.
-         Menjen csak tovább. Ez az állam számlájára megy.
-         Hogy érti ezt ?
-         Láttam magát, ahogy az imént végighajtott a másik úton. Láttam a kutyát. Tudtam, hogy visszajön.
-         És akkor miért nem szólt ?
-         Még senki nem hitte el ezt a dolgot. Na, menjen csak. Az egyik út ingyen van.

Látják, ő nem a kormányt képviselte. Csak a kormány képes arra, hogy ilyen nyomasztó hatást gyakoroljon az emberre. (...)

(1960)



Balassa Klára fordítása
John Steinbeck: Csatangolások Charlieval (Amerika nyomában), Gondolat, 1974

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése