2012. február 8., szerda

Guido Piovene Umbriáról

Umbria az egyetlen olasz táj, amelyet nem mos a tenger, hegyes-dombos vidék, nyugodt arccal fordul felénk, nincsenek drámai színei. Legtöbben csak a művészi és a természeti szépség szemszögéből nézik. A külföldiek igen egyszerű és igen kellemes képet alkotnak róla: csodálatosan szép kicsiny és közepes városok sűrű koszorúja, egybefűzi őket a szép táj és a sok franciskánus emlék, lakossága elbűvölő és lágy természetű. Tudomásom szerint nincs újabbkori olasz író, aki Umbriát az ország tudatába emelte volna, ellentétben olyan vidékekkel, ahol az összeütközések látványosabbnak tűnnek. Szinte mindenkinek a figyelmét leköti az a konvencionális, bár jórészt igaz kép, hogy Umbria zöld és égkék, franciskánus és raffaellói.

Elegendő a még Toscanában levő Cortonából átmenni Perugiába, és máris megérthetjük a lelkek és a tájak mélységes különbözőségét. A toszkán szépség, különösen a művészetben, ridegebb és elvontabb, és múzsái között megtalálható a geometria is. Umbria szépsége puhább, oldottabb és árnyaltabb, a magaslatokon fekvő városai csillagképet alkotnak: vagy a csúcsokon épültek, mint Perugia és Todi, vagy a hegyoldalban, mint Gubbio és Assisi, vagy tufaalapzaton, mint Orvieto. Jóllehet az egész művészettörténet nyomot hagyott Umbrián, az uralkodó jelleget mégis a középkor egyházi, világi és katonai épületei adják meg. A magasból megszemlélhetők a szinte patinával bevont tájak, az ezüstösen zöld teknők, a lassan völggyé leereszkedő dombok, amelyek tornyokat, harangtornyokat, bazilikákat, kolostorokat hordanak a hátukon. Kristálytiszta, valószínűtlenül vörös naplementék párállanak a sziklákon és az olajfaültetvényeken, közben a harangok hangja és a fecskék csivitelése hallatszik. A könnyű levegő a fizikai eufória érzését kelti az emberben. A lakosok a gyönyörű kilátást nyújtó teraszokon sétálnak. Itt van például Todi, tere egyike a legszebbeknek Itáliában, három palota zárja körül – a Priorok csipkézett, a Nép román kori és gótikus, a Kapitány gótikus palotája – meg a dóm. De az épületek közé behatol a már említett légkör és táj, és a hatás annyira romantikus, amennyire Toscana soha nem lehet. Toscana elutasítja, mint tisztátalant, a mindent beborító vadborostyánt: itt illik a kőhöz. Csak Gubbiónak és Norciának más a stílusa: Gubbio a középkor után még mindig árnykép-fővárosa az Appeninek közé zárt ősi itáliai civilizációnak; Norcia már ízelítőt ad Sabinából és az Abruzzóból. Umbriának ez a két titkos városa.

Az évezredeken át makacsul élő művészet megtermékenyítette a lelkeket. Itt tudatosan, vagy tudattalanul, de mindenki a művészetben él, mint Molière ama figurája, aki elámulva vette tudomásul, hogy valahányszor kinyitja a száját, prózában beszél. Ezt bizonyítja a képzőművészeti hagyomány, amely talán egyetlen egész Olaszországban, meg a munkaigényes iparok túlsúlya. Természetes, vele született esztétizmus él az umbriai népben, amely nem jelenti azt, hogy mindig tudatosan kapcsolódnak a hagyományokhoz. Egy kifáradt civilizáció süt át a választékos arckifejezéseken, a beszéd finomságában, és mindig elbűvölő ez a civilizáció, még akkor is, ha mit sem tud önnön létéről.

(...) Akárcsak Toscanában és Emiliában, a vidék itt is vörösebb, mint a városközpontok és súlya még erősebb. Umbria helyzete olyan, mint Toscanáé, csak éppen enyhén párás tükörben nézve: úgy is mondhatnám, hogy egyazon szélsőségesség, csak éppen gyengédebb lelkekbe beleplántálva. Ekkora bájnak és múzeumi tökélynek a láttán az embernek néha az a benyomása, hogy valami gyanús idillnek és lázas álmosságnak a szemtanúja, amely néha váratlanul széttöri a sima felszínt. A kommunizmus és a vallásosság gyakran egyazon személyekben él, és mintha az ellentétnek a tudata is elszunnyadt volna. Todi olyan város, amelyben a baloldal van uralmon. Ottlétem idején a már említett csodálatos téren, amelyet három középkori palota és a dóm határol, éppen egy politikai gyűlés zajlott. Ám a dómban szakállas szerzetes prédikált a közönségnek, amely mintha megelevenedett festmény lett volna: az asszonyok fejét csipkenégyszögek borították. A hivők és a gyűlésezők mintha egyetlen festői freskó két táblája lettek volna. A választási küzdelemben a Gyertyák ünnepén Gubbio pártjai fegyvernyugvást hirdettek és a kommunisták Sant’Ubaldo fanatikus híveinek mutatkoztak. Fültanúja voltam, ahogy egy perugiai borbély, kommunista, ezzel az érvvel kelt egy umbriai kommunista vezető védelmére: „Én mondom nektek, hogy hisz Istenben.“ A kettős hit kétértelmű, szinte alkonyi homályú helyzetei ezek, és, legalábbis ebben az enyhe formában, jellemzőek a vidékre. Szöges ellentétben állnak azzal a vérmes meg nem alkuvással, amelyet Emiliában láthattunk.

(....)

Mégis kevés az olyan vidék, amelyből látszólag ennyire hiányozna a szegénység képe. Olaszországban Umbriával kezdődik a nagyúri szegénység ősi birodalma, amely hol apróbb, hol nagyobb foltokban mindenfelé kiterjed. Umbria szépsége sehol nem rikító, még az elmaradt hegyi övezetekben sem. Mindenhol higgadtságot, rendet, világosságot találok, szekfűs ablakokat, margarétabokrok sugározzák szét bimbózó virágaikat, akár színpompás szürrealista sörényeket. Az egyensúlynak az vagy még nem is oly rég az volt az alapja, hogy kicsiny a fogyasztási szükséglet, senki nem vágyott gazdagságra. Ily nagyúri és szerzetesi civilizációban még a szegénység sem komor, visszataszító, drámai színekben fejlődik ki, hanem a túlzott rendszeretetben nyilvánul meg. Erről tanúskodnak az umbriai falvak szokásos ételei. Ébredés után rendszerint kenyeret esznek paradicsommal vagy lóbabbal, délben újabb könnyű étek következik, este tésztaleves ismét valami zöldségfélével és sajttal. A jólét első jele a felvágott vagy ünnepnapokon a piacokon vásárolt sült malacszelet. A még élő archaikus életnek szemre oly gyönyörűséges központjai azonban ma szinte észrevétlenül a fertőzés gócaivá lesznek: belefáradtak az önmegtartóztatásba, igényük van arra, hogy igényeik legyenek. A gazdasági válság az erkölcsi távlatok megváltozását is jelenti. Egész Umbria elbájoló, de manapság éppen ez a báj enyhén rossz közérzettel keveredik. Az emberek lelke mindenütt félénken vonzódik a szélsőségességekhez, ám képtelenek megfogalmazni és kifejezni.

(....)

Lefelé menet betértem egy vendéglőbe. A napsütötte erdők által visszavert zöld levegő elárasztotta a kopár szobácskát, kiváló bor került az asztalra, kiváló volt a földön álló kosár, amelyben a tojás csillogott. A sarokban egy pirosruhácskás kislánynak a vállán zöldesrózsaszín virágbogár mászott. Figyelmeztettem rá, mire a kislány felemelte a karját és megmutatta, hogy fehér cérnaszál van az ujjai közé rejtve. Játékszere volt a bogár, egyik lába  cérnaszálhoz kötözve. Lepöccintette a ruhájáról, és úgy rezegtette, mint a varázsvesszős jós az ingáját. Megmarad az emlékezetemben ez a kis parasztlány – ez az inkább festménybe illő személy, mint emberi lény – , aki a gyöngyös színekben csillogó bogárral játszott. Umbriai utazásunk kezdetén benne pillantom meg a tartomány nyugtalanító bájának jelképét. 

(....)

Sok olasz városnak voltak és részben vannak még ma is meghökkentő nevű utcái, de különösen sok van Perugiában, méghozzá sajátos stílusúak. Íme egy névsor: Bájos utca, Áldott utca, Kellemetes utca, Bűbájos utca, Kedvelt utca, Kedves utca, Ködös utca, Harmonikus utca; avagy: a Feketerigó, a Kanári, a Fogolymadár, a Teknőc, a Tücsök, a Birsalmafa, az Olajfa, az Üstökös utcája. A nevek eme kis csillagképében tükröződik Umbria bájos esztétizmusa.

(1957)




Lontay László fordítása
Guido Piovene: Utazás Itáliában, Gondolat, 1971

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése