2012. február 7., kedd

Clifford Geertz Marokkóról és Indonéziáról

A világot országokra parcellázták fel. A sarkvidékeken és az óceánokon, valamint néhány Csendes-óceáni, Karib-tengeri és az Atlanti-óceán déli részén fekvő szigeten, meg a Vatikánon, a Panamai Csatornaövezeten, Gibraltáron, jelenleg Ciszjordánián és 1997-ig Hongkongon, 1999-ig Makaón kívül szinte nincs egyetlen pont sem a földkerekségen, amely ne képezné részét a tér egy jól körülhatárolt, összefüggő szeletének, amelyet ilyen köztársaságnak, olyan népköztársaságnak, uniónak, királyságnak, emirátusnak, államszövetségnek, államnak vagy fejedelemségnek neveznek. Ezek a tér-szeletek egymástól elkülönülnek (egyetlen hely sem tartozhat egyszerre kettőhöz), egyértelműen meghatározottak (egy hely vagy beletartozik vagy nem), az egész földet lefedik (egyetlen hely sem marad ki), és mióta Pakisztán és Banglades két ország lett, folytonosak. A takarosan meghúzott határvonalak körüli viták dacára, amelyek Észak-Írországban és Nyugat-Szaharában, Dél-Szudánban és Kelet-Timorban zajlanak, valamint az egykori Szovjetunió újrafelosztott területein keletkező országokat kísérő, elhúzódó vajúdások ellenére ma már azt mondhatjuk, hogy a térképünk abszolút. Ez persze nem azt jelenti, hogy sohasem változik; a kartográfiai vállalatok mostanában szinte naponta kénytelenek újabb és újabb térképkiadásokkal előállni. Csupán abban az értelemben nevezhető abszolútnak, hogy minden változás dacára "országokból" áll, amelyek lakossága egy-egy "nép", s amelyek "államokként", sőt "nemzetállamokként" definiálhatók. 

Ez persze nem mindig volt így, sőt a világ túlnyomó részén csak a legutóbbi időkben lett így. A történelmi atlaszokat tarkító, szórványosan elhelyezkedő birodalmak, kulturális régiók, kereskedelmi ligák, városállamok, kondomíniumok, gyarmatok, protektorátusok, szabadkikötők, felderítetlen területek, határok nélküli dinasztiák, mandátumok és félfüggetlen gyarmatok (Erdély, Kelet-India, Turkesztán, Kongó, Tanger) csak a minap tűntek el - az a politikus alkatú brit régész, aki az Indus folyó menti ókori emlékekről szóló könyvének a Pakisztán ötezer éve címet adta, nem hátrafelé tekintett, hanem oldalvást sandított. Nem lehetséges olyan "Marokkó" - vagy "Indonézia" -történelmet írni (az előbbi egy 16. századi városnévből, az utóbbi egy 19. századi nyelvészeti besorolás nyomán született), amely az 1930-as éveknél régebbre nyúlna vissza - nem azért, mintha ezek a helyek vagy akár az elnevezések azelőtt ne léteztek volna, még csak nem is azért, mert nem voltak függetlenek, hanem mert egyszerűen még nem voltak országok. Marokkó dinasztiák, törzsek, városok és szekták, később colons halmaza volt. Indonézia: paloták, parasztok, kikötők és hierarchiák, később indische heren sora. Akkor még nem voltak körvonallal határolt, színes síkidomok. 


Az országgá válás látszólagos végérvényessége mindkét országban - mert ma már többé-kevésbé azok - kitörli az emlékezetből, még azok emlékezetéből is, akik valamelyest konyítanak a történelemhez, hogy csak a legutóbbi időkben váltak valósággá. Az ott élők számára, akiket most állampolgároknak hívnak, és azok számára, akik nem élnek ott, de odalátogatnak mint turisták, diplomaták, üzletemberek, újságírók, kémek vagy antropológusok, a térképészeti identitások mindent beborító fátyla - még a birkák is marokkói módra legelésznek, még a vulkánok is olyan indonézek - elfedi azt az igazságot, hogy a helyek véletlenszerűek, nevük önkényes. Az állampolgárság még újdonságként hat, legalábbis az állampolgárok számára, de az identitás nem: ugyan nem volt mindig államunk, vagy éppenséggel túl sok államunk volt; de mi mindig, ha nem is egy örökkévalóság, de legalábbis a rizsföldek és Borobudur vagy az iszlám elterjedése és az arabok bejövetele óta mi voltunk. 


Ha majdhogynem fenntartás nélkül készen állunk arra, hogy a kultúrát, a földrajzot, a politikát és az ént egyaránt az abszolút térkép jól körülhatárolt szeleteibe, vagyis országokba gyömöszöljük bele, e szemlélet alapján a múltat előjátéknak, a jövőt végkifejletnek kell tekintenünk - eszerint tehát a történelemnek van egy állandó alanya. Ez nem azonos a liberalizmus ideológiájával, habár az idő nyilának hegye itt is fölfelé mutat: a sötét múltból haladunk egy kevésbé sötét jelen felé. De nem is pusztán a jelen viszonyok rávetítése a múltra és a jövőre, noha a dolgok mindenkori állása szinte totálisan uralja az észlelést. Inkább, hogy úgy mondjam, a quidditas, a lényeg illúziójáról van itt szó: a mindenkori rezsimek hangzatos kategóriáin túl - feudalizmus vagy kolonializmus, késő kapitalizmus vagy "a világrendszer", újmonarchikus vagy parlamentáris militarizmus - létezik valami állandó olyan-amilyenség, mély marokkóiság, valódi indonézség, amely mindig is megpróbált a felszínre törni. 

A dolgok ilyetén felfogását általában nacionalizmusnak hívják. Ez természetesen nem helytelen, csak éppen, mint a többi hangzatos kategória, amely összetereli az össze nem terelhető dolgokat és elmossa a belülről jól érzékelt különbségeket, kevésbé pontos, mint amilyennek látszik. Minden quidditasnak megvan a maga sajátos olyan-amilyensége, és aki elmegy Marokkóba vagy Indonéziába, nem valószínű, hogy összekeveri egyiket a másikkal, vagy hogy beéri a közös emberi mivoltunk vagy az önkifejezés egyetemes igényének fennkölt banalitásaival. Egy országba elutazni, gyakorlatilag bármelyik országba, de ezekbe mindenképpen, olyan tapasztalat, amelyet a bőrünkön érzünk, sőt még a bőrünk alatt is. 

A nehézség abban áll, hogy szavakba öntsük és másokkal is megosszuk ezt a tapasztalatot. Az impresszionizmus, a tevék és minaretek, rizsföldek és árnyjátékok felidézése olyan képet fest az országról, mint az utazási irodák falain látható plakátok. Az empirizmus, a kulturális adatok szarkamódra való felhalmozása etnográfiai telefonkönyvbe torkollik. A tematizmus, a nagy érzések és eszmék leltára történelmi operát eredményez. Csakhogy Marokkó déli riviérája tényleg olyan, mint egy plakát, a háromezer (ha a sziklákat is beleszámoljuk, tizennégyezer) szigetből álló és több száz nyelven beszélő Indonézia kicsit olyan, mint egy telefonkönyv, és mivel a tartós békesség egyikre se jellemző, mindkettő olyan, mint egy történelmi opera; úgyhogy amikor elgondolkodunk arról, hova is cseppentünk, bízvást kezdhetjük az efféle képeknél, még ha vulgárisak és leegyszerűsítőek is (de korántsem a legrosszabbak, ha a "fanatikus Marokkó" és az "álmos Indonézia" képével vetjük össze őket), hogy aztán később valami kevésbé sommás, kevésbé külsődleges és kevésbé túlfűtött leírással helyettesítsük őket. 

Aztán ott van még, ha valaki egy lélegzetvétellel akar beszélni erről a két országról, a hasonlóságok és különbségek erősen problematikus kérdése. Egy biztos: alaposan különböznek egymástól. Indonéziának (1989 óta) Marokkóhoz képest kb. hétszer annyi lakosa van, négyszer akkora területen fekszik, négyszer akkora a GDP-je, az urbanizáció mértéke Marokkóénak a háromötöde, kétszer akkora a lakosságszám növekedési rátája, a felénél kicsit kevesebb az egy főre jutó jövedelem, négyszeres a külkereskedelmi ráta és kétszeres a beiskolázási arány. Marokkó negyven évig francia illetve spanyol; Indonézia kb. háromszázötven évig holland gyarmat volt. Marokkó klímája forró, száraz, mint az afrikai tengerpartoké általában, amelyeket hol az Atlanti-óceán, hol a Szahara felől érkező viharok tépáznak; Indonéziáé viszont meleg és nedves, mint a Maláj-félszigetnek általában, amelyet fél éven át ázsiai szelek áztatnak, fél éven át ausztrál szelek szárítanak. Indonéziának van olaja, Marokkónak nincs; Marokkóban vannak foszfátlelőhelyek, Indonéziában nincsenek. Búza, olívabogyó, narancs és gyapot; rizs, cukor, kávé és gumi. Fátyol és szárong, lovaglás és balett. Gyűrűcsókolás; bólogatás.


Ám feltűnő hasonlóságok is vannak közöttük. Mindkettő iszlám ország; Marokkó szinte teljes egészében, Indonézia túlnyomó részben az. Mindkettő a 2. világháború utáni hatalmas európai presztízsvesztés - japán megszállás, a Vichy-kormány kollaborációja - nyomán vált függetlenné, elhúzódó és elkeseredett nacionalista forradalmak során; az indonéz forradalom kissé népibb, a marokkói kissé központibb irányítású volt. Mindkettőben (ismét csak 1989 óta) nagyjából ugyanakkora a várható élettartam, ugyanolyan a termelés szerkezete, a lakosság növekedési aránya, az adósságállomány nagysága, az infláció, a GNP-hez viszonyított exportbevétel és az egy főre jutó kalóriamennyiség. Mindkettőben már egy évezrede tart a civilizáció, mindkettőt ötszáz éve bolygatja a Nyugat, és mindkettőben huszonöt éves a politikai stabilitás, illetve ami ezen a néven fut az (előbbi adatokat szolgáltató) Világbank által óvatosan "közepesnél alacsonyabb szintű jövedelemmel rendelkező fejlődő országoknak" nevezett térségekben. Mindkettőben vannak asszimilálhatatlan, de legalábbis asszimilálatlan kisebbségek - egyikben zsidók, másikban kínaiak. Egyikük sem gazdag, egyik sem nyomorog, egyik se marxista vagy demokratikus; e pillanatban vallási harcok sem dúlnak épp egyikben sem. 

Vagyis pontosan megmondani, hogy egy adott ország voltaképpen mi is, tehát konkrét formával és erővel rendelkező társadalmi valóságként jellemezni jóval bonyolultabb dolog, mint azt vélhetnénk, akár az abszolút térkép síkidomainak, akár annak a monografikus könnyedségnek az alapján, amellyel a marokkói mezőgazdaságról vagy az indonéz konyhaművészetről, a marokkói szőnyegekről vagy az indonéz bürokráciáról beszélünk. Egyszerre anyagi valóság és absztrakt fogalom - egy hol jobban, hol kevésbé átjárható szélekkel rendelkező kiterjedés; egy többféleképpen olvasható hatalmas jel -, mely mindkét irányban ellenáll a leegyszerűsítési törekvéseknek: az anyagi dolgok világába terelő nominalista nyelvnek ("a marokkói mezőgazdaság a Marokkó területén végzett mezőgazdasági tevékenység") és az ideák felé húzó platonista nyelvnek ("az indonéz konyhaművészet az indonéz szellemben történő főzés") egyaránt. Mint minden konstrukciót - egy szőnyeget, egy bürokráciát, egy termőföldet, egy ételt vagy egy profi utazó arra irányuló erőfeszítéseit, hogy leírja, hol is járt -, csak akkor érthetjük meg, ha azt is megértjük, hogyan jött létre abból, amiből létrejött, és egyáltalán: mire való. 

(....)

Indonéziában az embernek először az tűnik fel (legalábbis nekem az tűnt fel, miközben Dzsakarta minisztériumainak, ügynökségeinek, intézeteinek és rendőrőrseinek útvesztőjében bolyongtam), hogy ez itt jelenünk üledéke, az összeomlott gyarmati rendszer terméke, Marokkóban pedig (Rabat ozymandias-i romjait és újarab utánzataikat bámulva) az, hogy ez egy anakronizmus, egy reneszánsz hercegség, amely valami módon, fortélyoknak és a jó szerencsének köszönhetően, fennmaradt egészen a huszadik századig. Másodszor pedig az tűnik fel (miután a fővárosok igézetének elmúltával is ott maradunk az országban), hogy ezek a benyomások nem helytállóak. És máris felvetődik a kérdés, hogy akkor vajon miért van az, hogy a helybeli és az idegen elemzők közül oly sokan, sőt mi magunk is, továbbra is ragaszkodunk hozzájuk. Kevés olyan könyvet írtak ezekről az országokról (Indonézia:a megvalósítható álom; A marokkói fellah: a trón védelmezője; Lázadás a paradicsomban; Az igazhitűek vezére), amely ne úgy ábrázolná Indonéziát, mint a népi forradalom beteljesítőjét vagy elárulóját, és még kevesebbet, amely ne a királya fényében látná Marokkót. Van valami módszeresen félrevezető abban, ahogyan ezek az országok önmagukat jelenítik meg önmaguk és mások előtt, meg abban is, ahogy mi őket szemléljük illetve amilyen reményeket táplálunk velük szemben. 

(....)

A marokkói törzsfőnökök és városi méltóságok, vallási jogtudósok és vándorkereskedők, a Próféta leszármazottai és karizmatikus népi hősök gomolygó hadának tizenegy évszázad során végbement egybeolvadása személyes elkötelezettségek, rivalizálások, összeesküvések és árulások roppant útvesztőjévé, és az indonéziai népek, közösségek, vallások, nyelvek, szokások és életutak óriási halmazának belesimulása egy ideologikus, kultúrák fölötti kultúrába tizenöt évszázad leforgása alatt: mindez többet elárul ezeknek az országoknak a természetéről, mint a politikai hírességek forgandó szerencséjéről szóló Leviatán-mesék. Az államok éppoly összetettek, helyhez kötöttek és eltérőek, mint az irodalmak, és legalább olyan eredetiek is.


Az önmagát abszolutisztikusan prezentáló Marokkó, ha egy kicsit a dolgok mögé nézünk, nem annyira monopolisztikus, zsarnoki rendszer (sohasem volt igazán az), hanem inkább afféle apró és még apróbb "miniállamok" szabálytalan tere, amelyek az egyenetlen táj kisebb tájegységeiben - hegyeken, sztyeppéken, fennsíkokon, partvidékeken, sivatagokban, oázisokban, hegylábakon és hordalékos síkságokon - alakultak ki, és még a társadalom legszűkebb, legbensőségesebb terepeire, a családokba, lakónegyedekbe, piacokra és törzsekbe is behatolnak. A dolgok mélyén a személyes ismerősök közvetlen, személyre szóló, alkuk során kialakult függőségi kapcsolatai rejlenek - ezt néha klientúrának vagy vevőkörnek hívják, a marokkóiak szava erre a szedq (ami egyszerre jelent "lojalitást", "megbízhatóságot", "barátságot" és "igazságot"). A nagyobb kapcsolatrendszerek úgy jönnek létre, hogy ehhez hasonló, azaz hasonlóan közvetlen kapcsolatokat egyre tágabb cselekvési szférákra terjesztenek ki.


Indonéziában, amely szigetekből, nem tájegységekből áll, a kisebb egységeket, épp ellenkezőleg, különféle népek alkotják (és alkották mindig is) - suku, suku-bangsa -, az összekötő kapocs a közös identitás ideológiája, az ország: egy nemzetek sorából álló önjelölt nemzet. Jávaiak, acehiek, dajakok, danik; muszlimok, hinduk, keresztények; malájok, kínaiak, pápuák - ezeket a népeket kell valahogy egybekovácsolni. Ehhez pedig egy történetre van szükség, amely meggyőzi őket, hogy a természet és a sors is egymásnak teremtette őket, vagyis politikailag összetartoznak. 

Orzóy Ágnes fordítása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése