2012. január 30., hétfő

Párizs 1794-ben

Izzó lehelettel vonul el Párizs fölött 1794 nyara. A forradalom öt éve megváltoztatta a város arculatát, befeketítette, füsttel és barázdákkal szántotta fel. Sem a városi kormányzatnak, sem a polgároknak nincs elegendő pénze, hogy útját állják a romlásnak. A háztetőket hanyagul foltozzák, az utcák burkolata meglazul, a kertek eldudvásodnak, sok fát kidöntöttek és feltüzeltek, a házak vakolata és festése levedlett és a bérházak fakósárga alapszíne e piszokréteg alatt éppúgy nem ismerszik meg, mint a középületek és kőpaloták finom ezüstszürkéje. Sok a romhalmaz is, a Bastille-t persze rég elhordták, de a Tuilériák homlokzatán néhány jókora rés tátong és sok helyen puskapor és tűzvész korma rakódott rá. Hiszen az emberek puskagolyóval nem igen takarékoskodtak ezekben az években és kíváncsi idegenek megbámulják a házfalakon a harcok nyomait. Sok szobor eltűnt, a gyalog és lovas zsarnokokat ledöntötték a talapzatokról, számtalan utcatáblát átmázoltak, sok keresztet és szentképet eltávolítottak, sok ablakot betörtek és nem pótolták újjal, sok vasrácsot leszedtek és szúrófegyverré kovácsoltak, régebbi népünnepségekről rossz anyagból tákolt, düledező építmények és jelképes szobrok maradtak vissza, kebeldús istennők, akik lassan-lassan fonnyadoznak és csak a legközelebbi esőt várják, hogy szétmállva összerogyjanak.

Párizs, a régi Párizs kapaszkodik az életbe, amely még sohasem volt olyan kétséges és olyan drágalátos, mint most. Nincs már kenyér, az emberek kora hajnaltól fogva hosszú sorokban türelmesen ácsorognak a péküzletek súlyos lakatokkal lezárt ajtai előtt, hogy megkaparintsák azt a kevés kenyeret, ami nyitáskor kapható lesz. Néhány nemzeti gárdista többnyire kéznél van, hogy verekedés ne legyen. A foszladozó egyenruhában, amelynek piros paszomántja és fehér bőrdísze egyformán fekete a piszoktól, fejükön az ormótlan kétszögletű csákóval, majdnem züllöttebben festenek mindenki másnál. A várakozás hosszadalmas, kisütött a nap és ezekben a hetekben már korán erősen tűz. Amint kinyílik a boltajtó, lázas tolongás kezdődik, az embereken valóságos testi félelem vesz erőt, hogy nem kapnak kenyeret s a tömeg fölött lebegő aggodalom porral és verejtékkel vegyül.

A várakozók közül sokan szitkozódnak, de óvatosságból nem a konventre, amely beavatkozásaival elkergette az árut a piacról, hanem az angolokra vagy az árulókra. Néhányan álltukban olvasnak, mások élceket faragnak, vagy szomszédnőiknek udvarolnak. Az a férfi ott, aki elrévedezve mozgatja az ajkait, valaha pap lehetett, ámbár úgy van öltözve, mint egy munkás, az az öreg nő pedig, aki úgy áll ott, mintha se nem hallana, se nem látna és túlságosan halvány kezével aggodalmasan fogja össze a mellén a nagykendőjét, az bizonyosan valami „régi világbeli“ hölgy, más szóval grófnő vagy marquise, akit életben hagytak. Nem mindig olyan rendesek az állapotok, mint most itt, gyakran megesik, hogy vásott fickók egyszerűen félretolják a várakozókat, az első helyekre tolakodnak és karvastagságú fütykösökkel addig dörömbölnek a boltajtón, amíg be nem törik. Vagy az történik, hogy a tömeg oly mohón rohanja meg a kikötőbe érkező borszállító hajót, hogy elsüllyed, mielőtt egyetlenegy hordót partra tettek volna belőle. Minden raktárt, csűrt, vágóhidat és vásárcsarnokot erősen őriznek a csapatok, máskülönben rég megostromolták volna valamennyit.

Nincs kenyér, nincs hús, nincs szappan, nincs cipő, nincs tej, nincs zsír, de az emberek élnek. Az emberek lázasan élnek, tehát vagy túlsokat, vagy túlkeveset. Némelyiknek még egy félóráig sincs otthon maradása, kora reggel elmegy, előbb kenyérért ácsorog, azután bekukkant a forradalmi törvényszék karzatára, esetleg egy negyedórácskáig hallgatja a tárgyalást és kenyerét majszolva a sebtiben elítéltekre mered, azután végigsétál a Szajna iszapos partján, mert a folyó friss szelet hoz és szüntelen morajlásával túlzúgja a titkos félelmet, majd belép a Quai Voltaire-en, vagy az Odeon környékén valamelyik kávéházba s ott nem mer senkivel beszédbe elegyedni, mert a többi vendégek kémnek nézik, azután megint átgyalogol a túlsó partra, bevetődik a konvent ülésére, ott a fáradtságtól elalszik, amíg egy honfi föl nem rázza, mert épp most Robespierre lép a szószékre, azután az igazságügyi palota udvarára megy, ahol éppen most rakják meg a taligákat a ma kivégzendőkkel, azután gondolattalanul ballag egy darabon az első taliga mögött, amíg csak az be nem kanyarodik a Rue Honoré-ba, azután megint be a kávéházba, hogy elolvassa a „Revolutions de Paris“, vagy a „Thermomètre du jour“ legújabb számát, azután a körúton egy lacikonyhán sebtiben harap valami rosszat, végül kiköt a jakobinusok gyülekező helyén, hogy lássa a híres embereket, amint az ülésre sorban megérkeznek.

És vannak megint, akik hónapok óta nem mozdultak ki a szobájukból, nyűtt hálóköntösben járnak a lakásuk négy fala között, a tetőcsatornákban kóborló macskákat etetik, egy vén takarítóasszonnyal valami kis ennivalót hozatnak és nem hallgatnak oda, amikor a legújabb híreket újságolja. Az utca lármája tétován szűrődik fel hozzájuk. Olykor lövéseket hallanak, sikolyokat, vagy a száguldó lovak robaját és nem hajolnak ki az ablakon. Templomi harangszót persze már nem hallani, annál több vészkongatást, vagy riadó-ágyúzást. De ők megfogadták, hogy minderről nem vesznek tudomást, imádságos könyvüket, vagy Liviusukat bújják, levelet írnak, látogatót nem fogadnak s a nap és éj váltakozását csak mint valami tükröződést látják Párizs háztetői fölött. A nyugtalanok éppúgy nem akarják látni a valóságot, mint az eltemetkezők és csak minél messzebbre tolják maguktól lelkük mély kétségbeesését.

De korántsem minden ember van tisztában saját kétségbeesése felől, sőt a legtöbb úgy él, mint élt eddig, vagy legalább is próbál élni. A fődolog: föl nem tűnni, a fő, hogy az ember se túlzott buzgalommal, se túlzott közömbösséggel ne vétesse észre magát, se túl jól, se túl rosszul ne öltözködjék, a száját sohase nyissa ki egyéni véleményre, egyszóval kövessen el mindent, hogy a többiek ne vegyék észre, sőt elfelejtsék. Ha az ember nem lakik éppen a város belsejében, akár hetekig eljárhat a dolga után a nélkül, hogy – a kenyérínséget leszámítva – sokat észrevenne a forradalomból. Mindenesetre jó, ha van a zsebben érvényes polgárigazolvány. Párizs nem csinál semmit, nem törődik semmivel, próbál úgy élni, mintha minden a régiben volna.

Párizs mindennap azt hiszi, hogy no, most van vége a forradalomnak, de ugyanakkor azt is hiszi, hogy sohasem fog megszűnni. Hát csak tovább kell élni – minden áron. Ha nincs a boltokban kenyér és marhahús, az ember vásárol fölösleges csecsebecsét, szépen csíkozott selyemkelmét, ami mostanában olyan nagyon divatos, ékszert és illatszert. Hangszerek és könyvek is nagyon kelendők és a festőművészeknek is volna dolguk bőven, ha nem akarnák folyton azokat a nemes római aggastyánokat, erényes Lucretiákat és komor Brutusokat pingálni. Ha az ember a gyerekeket nem tudja tejjel meg vajjal jóllakatni, hát vesz nekik játékszereket, Pitt-pofájú paprikajancsikat, vagy Jemappes és Wattignies hősei után mintázott ólomkatonákat. Hihetetlen, hogy kiaknázza némelyik üzletember a politikai konjunktúrát és még a gyermekek előtt sem torpan meg: fából faragott apró guillotine-okat tart nekik raktáron. Csinos játékszer, meg kell húzni egy zsinórt, a bárd lezuhan és a baba fejét veszti. De kevesen vásárolják, a feltaláló nem gazdagszik meg rajta.

Ki érti, hogy honnan veszik még mindig az árut a finom vendéglők tulajdonosai? Méot, Véry és Naudet még mindig a régi, soklapos étlapfüzeteket teszik vendégeik elé. Kis csomó asszignátáért, amely alig nagyobb mint egy építőtégla, lehet már kapni egy fehérborban főtt kecsegét, egy hízott jércét rizzsel, három kirántott ürüvesét zöldbabbal és áttört borsófőzelékkel, sajtot, fagylaltot, egy üveg Clos-Vougeot pezsgőt különféle likőrőkkel. Deharme-nál a Rue des Grands-Augustins-on még nem aludt ki a tűz az „örökfazék“ alatt. Sok évtizede szünet nélkül fortyog az óriás edényben a húslé, minduntalan újra töltik, mindig friss tyúkok és kappanok vándorolnak belé és gyarapítják a főzet táperejét. Éjjel-nappal be lehet menni és egy tyúkot rendelni ebből az isteni léből. Leblanc-nál a Rue de la Harpe-on még mindig van abból a bayonne-i sonkából, amelynek legkisebb példánya húsz fontot nyom. Beauvilliers-nél a Palais-Royal árkádjai alatt százhetvennyolcféle leves, húsétel, főzelék és utóétel közt lehet válogatni. Nem csoda, hogy az emberek özönlenek hozzá. De a vendéglősöknek nincs mindig könnyű dolga, összeköttetéseket kell szerezniök, éjt nappallá tenniök és ismerniök a csempészkereskedelem minden kanyargós útját. A híres Véry pillanatnyilag ismét a börtönben ül, csakhogy annyira nélkülözhetetlen, hogy a törzsvendégei azt remélik, hogy hamarosan ismét látni fogják, amint a szárnyast fölszeleteli, a csukát felbontja és áhítattal a pohárba csurgatja a pezsgőt. A főrangú szakácsművészet úgyszólván demokratizálódik, mert a nemesi családok híres főzőmesterei kénytelenek voltak elhagyni a St. Germain városrész palotái alatt terpeszkedő boltíves konyháikat és most a fizető tömegek kedvére gyakorolják kényes művészetüket.

Minthogy a nyár napról-napra sugárzóbb és melegebb, Párizs az utcákon él. A vendéglősök a szabadba tolják asztalaikat, már amennyire a hepehupás és az utca közepe felé lejtősödő gyalogjáró megengedi és a sétálókat fagylalttal, almásrétessel vagy csak egyszerűen egy pohár habzó saumurs-i borral kínálgatják. Sajnos, sokan még most sem tudják levetkőzni azt a rossz szokást, hogy a hulladékot az utcán szórják el. A forró nappali órákban fullasztó a szag, a kutyák a lefolyó-csatornákban turkálnak és gyakori eset, hogy egy férfi, aki békésen ebédel a szabadban, egyszerre csak kardot ránt, hogy felnyársaljon egy patkányt, amely a lábai közt keres ételmaradékot. De az ilyesmi legfeljebb a nőket rémíti meg, akik ijedtükben nádszékre ugrálnak, vagy a kísérőjük karjába csimpaszkodnak.

Limonádéárusok nagy csengetéssel mennek arrafelé, virágoskofák a szerelmes pároknak kínálgatják már nagyon elszáradt portékájukat, fiatal tisztecskék testhezálló nadrágban, párducbőrdíszes rézsisakban, karonfogva flangálnak a tömegben és szemtelenül kacsintanak a fiatal lányok kalapja alá, egy sápadt, szigorúan öltözött nő, nyilván a volt nemesség tagja, finom hollandi csipkét árul s arról a keszeg aggastyánról, aki kis mozgókályhán lapos fánkokat süt, szintén lerí, hogy valamikor övé lehetett a ház, amelynek tágas kapualjában most az árusítóhelye van. Néhány lovascsendőr egy csapat foglyot kísér arrafelé; a tömeg, amely megbámulja őket, nem a sorsukra, hanem a ruhájukra kíváncsi. Néhányan ujjatlan kecskebőrzekét viselnek, mások a meztelen felső testükre bolyhos fekete gyapjúmellényt húztak, két sor ezüstpitykével. Vannak köztük mezítlábasok, meg olyanok is, akik szalmával kitömött facipőben járnak. Pelyvával, meg porral hintett zsíros hajuk a vállukat verdesi. Bambán, közönyösen merednek a világba, tudomást sem véve az utcán nyüzsgő tömegről. Nyilván Vendée-ból vagy Poitouból való parasztok, akik papjaikért és királyukért harcoltak, valami okból a helyben működő gyors-törvényszék karmai közül kicsúsztak s most itt Párizsban kerülnek a vészbíróság elé.

Természetes most is, mint valaha, a Palais-Royal a ledér élet középpontja. Vendéglők, divatüzletek, játékklubok, átutazó-szállások, olvasószobák, tánctermek zsúfolódnak az óriás épület födött folyosóin s ne feledjük el Curtiusné viaszkbáb-kiállítását. A kert és az árkádfolyosó az utcalányok, hamiskártyások és zsebtolvajok főhadiszállása, de a filozófusoké és a műkedvelő politikusoké is. Vándorszónokok székekre kapaszkodnak és gyorsan maguk köré gyűjtenek egy-egy csoport hallgatót, akik közt mindig akad egy vagy több rendőrségi besúgó. Rikkancsok csak röpiratokat árulnak és a szanaszét heverő legújabb könyveket bárki átlapozhatja. A folyosókat és a kertet betöltő szakadatlan zsibongásba sikolyok és kacajok vegyülnek.

A szép nők csábító mosollyal mutatják a fogsorukat és hosszú végtagjaikat kéjesen mozgatják az átlátszó tüllből varrt, elomló peplum alatt. Vörös bőrszandál borítja meztelen lábukat, a haj számtalan keményre sodort fürtöcskében simul a nyakszirtre, aranyméhekkel, vagy virágokkal kihímzett szépszövésű sálak a fedetlen vállakról lecsúszva, hátul a földet seprik. Még látni széleskarimájú kalapokat szalag- vagy tolldísszel, de már szaporodnak a kis barettek, a keskeny turbánok, meg a lapos kalpagocskák. A frígiai sapka is számtalan változatban jelentkezhetik. A divat tanácstalanul kapkod, a görögöktől és rómaiaktól vesz kölcsön korhűnek vélt mintákat, egy-egy új ötletért elmegy a törökökhöz és a spanyolokhoz, lemásolja  a katonák és vadászok ruhaformáit, de minden keresgélés közben szilárdan el van tökélve, hogy a nők idomait levetkőzteti, elárulja a testének hömpölygő mozgását, leleplezi a csípők vonaglását és a combok egymáshoz simulását s elvárja a széltől, hogy a könnyű muszlin- és organdi-lepleket a pucér testekre préselje. Lisfrand divatművésznő és szaktársai napról-napra többet merészelnek, a testi fehérnemű darabonként tűnik el, minthogyha valami lázas gerjedelem hevítené ezt a sok buja szépséget és ösztökélné, hogy ezt suttogják: „Nesze, vedd el, amíg nem késő“.

Amíg nem késő! A halál mindig benne van a játékban és kész reá, hogy a szegény halandókat a kéjvágy és a paráznaság vádja alól mentesítse. Kapósak a vérvörös övek „à la victime“, a zománcozott fémcsatok divatos alakja: vesszőnyaláb liktorbárddal, vannak piciny guillotine-okat ábrázoló arany fülbevalók. A hosszú nyakak szeplőtlen fehérsége valósággal arra született, hogy ékességül piros zsinórt kapjon, amely „nem szélesebb, mint egy kés foka“! A férfivágy, amit ezek a nők felkeltenek, ösztönösen a feledés zúgó folyamában akar feloldódni. Ezek a férfiak, akik minden zsebükben egy-egy pisztolyt hordanak, akik arcukat bő köpenyük feltűrt gallérja mögé rejtik, úgyhogy a nőknek csak a szemük villáma jut, akik hosszúra növesztett hajukat mintegy széltől odacsapzottan simítják elől a halántékukra, akiknek fülében óriás aranykarikák himbálóznak, ezek a népbiztosok, akik rengeteg tollas kalapot viselnek, állukat akkora nyakkendővel pólyázzák, mint egy hám-iga és széles kardot csörtetnek maguk után, ezek a sápadt ifjoncok, akik ingük alatt tőrt rejtegetnek, ezek a férfiak mind lázas szemmel isszák magukba a meztelen hús szépségét, mert hisz a guillotine vagy a csatamező várományos áldozatai ők. A bárd-él köszörülve van számukra, a golyó ki van öntve, az élet már semmi, az élet minden.

Friedrich Sieburg: Robespierre (Cserépfalvi kiadó, évszám nélkül), Lányi Viktor fordítása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése