Ha a latin-amerikai országok etnikai összetételét, nemzeti karakterét vizsgáljuk, azt találjuk, hogy Argentína teljesen európai, Peru, Bolívia, Mexikó és a közép-amerikai országok indián jellegűk. Brazília mulatt ország ! Még akkor is, ha a színesek és a fehérek arányszáma a 20. században az európai származásúak javára billent.
Brazíliában tudatosodott bennem, hogy az afrikai szellemiség és örökség mennyire át- meg átszövi az ország népét. Herbert Baldus, az ismert indianista úgy vélte, hogy „a brazil nép többségének karaktere tupi (indián) karakter”. Ezzel szemben Gilberto Freyre azt írta, hogy
„…minden brazil, még ha tiszta fehér, szőke hajú, kék szemű is, lelkében és testében hordja többé-kevésbé Afrika árnyékát; kedves közvetlenségében, szertelen taglejtéseiben, élénk arcjátékában, érzelmi világában és szerelmi életében. Afrika jegyei ezek.”
Valóban, ismerve az indián és a néger karaktert, azt kell mondanom, Afrika a dominálóbb. A szemlélődő, hallgatag, csendes, misztikumra hajló indián vonások ott a szembetűnőek, ahol a fehér és indián keveredés nyilvánvaló és erős, Nordeste vadonjában, bizonyos tengerparti területeken, Amazóniában és Közép-Brazíliában, Goiás és Mato Grosso területén.
A brazilok büszke öntudattal vallják, hogy három emberfajtából, az őslakó indiánból, a bevándorolt európaiból és a behurcolt négerből formálódott ki a brazil nép, a brazil nemzet. Mindhárom emberfajta rányomta egy-egy jellegzetes vonását a brazilra. Jellegénél fogva az afrikai vonások ütköznek ki leginkább; ez lépten-nyomon érzékelhető.
A rabszolgaság eltörlése és a köztársaság kikiáltása óta soha olyan törvényt nem hoztak Brazíliában, melyet a faji megkülönböztetés sugallt volna. Nem is lobbantak fel faji gyűlölködések, mint az Egyesült Államokban.
Brazíliában rövid idő alatt természetesnek találtam, hogy különböző színű emberek között élek, és a mindennapok során különböző színű emberekkel érintkezem. Még véletlenül se merült fel bennem bármiféle torzító értékítélet a színesekkel szemben. Amikor részt vettem gyerekeim iskolai ünnepélyein, természetesnek találtam, hogy a legkülönbözőbb színárnyalatú gyerekek, a fehértől, sőt sárgától a feketéig, ülnek egymás mellett az állami iskola padjaiban. (…)
Dom Pedro portugál trónörökös teátrális mozdulattal letépte kalapjáról a portugál nemzeti színű szalagot.
- Függetlenség vagy halál ! – kiáltotta elszántan.
A körülötte álló tisztek lelkesen ismételték:
- Függetlenség vagy halál !
A kardok villogva repültek ki a hüvelyekből.
A kocka el volt vetve: Brazília elszakadt Portugáliától.
1822. szeptember 7-én történt ez, a santosi út mentén, az akkor még jelentéktelen városka, São Paulo közelében, egy fazendaháznál. Itt találkozott a santosi tengerpartról visszatérő Dom Pedro az eléje siető Paulo Bregaróval, aki a király levelét hozta. VI. Dom João visszautasította a brazil követeléseket.
A ház, a casa-do-grito, a „kiáltás háza” – ahogy nevezik – ma is áll, az Ipiranga-múzeum közelében; a város rég túlnőtt rajta.
Nem meglepő, hogy Brazília függetlenségét, a Portugáliával való szakítást, az amerikai államok történetében rendhagyó módon, a portugál trón várományosa mondja ki, aki I. Pedro néven mint Brazília császára esküszik fel 1822-ben az Alkotmányra.
Lezárása volt egy folyamatnak. Gilberto Freyre állapítja meg hogy az amerikai kontinensen „Brazília gyarmatosítása történt a legarisztokratikusabban, kialakítva arisztokratikus, patriarchális, rabszolgatartó társadalmát”.
A brazil történeti festészet a történeti festészet teátrális pátoszával – nyalka lovasokkal, csillogó vértekkel, sisakokkal, villogó kardokkal, fényes szőrű paripákkal – örökítette meg a függetlenség kikiáltását. Ha nem éltem volna Brazíliában több mint két évtizedig, hamisnak gondolnám ezt a festményt. Ám tapasztalatból tudom, hogy a teatralitás és a pátosz mennyire velejárója a brazil életnek, kivált az ünnepélyes megnyilatkozásoknak.
(….)
A portugál gyarmatosok nem vittek magukkal szeparatista törekvéseket, forradalmi, demokratikus eszméket, fanatikus vallási szektákat, mint az angolszászok Észak-Amerikába. A portugálok dél-amerikai gyarmata már a 16. században mindenféle európai bevándorló előtt nyitva állt. A bevándorlásnak egyetlen szigorú követelménye volt: a bevándorló katolikus legyen, vagy térjen át a katolikus vallásra.
Az óriási gyarmatot összetapasztó cementet a katolicizmusban látták. Nem követeltek buzgó vallásosságot, hegyeket mozgató hitet. Megelégedtek a formális, külsőséges, felszínes hitvallással, a megkeresztelés tényével. Az „újkeresztényeket” – kivált délen, São Paulóban, São Vicentén, Santosban – nem fenyegették a „szent inkvizíció” kegyes pribékjei, hogy ujjszorítóval kényszerítik őket hitük megvallására. A brazil katolicizmus lazán értelmezett, felületes máz csupán. Ezt jól példázzák az évszázadok óta fennmaradt, s ma is virágzó afrikai szekták.
Hogy ez a „papír-katolicizmus” mennyire belerögződött a brazilokba, túlélve a gyarmati időket, magam is ámulva láttam a „világ legnagyobb katolikus országában”.
A brazil bevándorlási hatóság tisztségviselői természetes egyszerűséggel írták rá a bevándorló törzslapjára, hogy római katolikus vallású. Így adódott, hogy nemcsak az egyik református lelkész barátom papírján szerepelt, hogy foglalkozása „protestáns lelkész”, vallása „katolikus”, hanem egy rabbiképzőt végzett, zsidó teológiából doktorált magyar barátom okmányára is szemrebbenés nélkül írták rá: foglalkozása „rabino”, vallása „católico”, nyilván azzal a meggondolással, hogy Jézust is „rabbinak” nevezték, márpedig se kereszténységéhez, se zsidó mivoltához nem férhet kétség…
Kutasi Kovács Lajos: Fekete istenek – fekete emberek (Gondolat, 1980)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése