Sugár András Latin-Amerikáról

Szóval – hogy szavamat ne felejtsem – aki előbb ismerkedik meg Latin-Amerikával, mint az Ibériai-félszigettel, az úgy jár, mint amikor valaki egy ismeretlen apa és anya jellemvonásait ismeri meg fokról fokra a gyerekben; azt hiszi, hogy amit lát, az maga az elsődleges, az eredeti, és csak később, amikor már a szülőkkel is megismerkedik, akkor jön rá, mit hova kell tennie. Bennem a kubai, mexikói, argentínai élmények legnagyobb része mint eredeti latin-amerikai élmény rögződött, s csak később, Spanyolországban döbbentem rá, hogy az ottani ízek, zamatok, tájszólások, magatartásminták legnagyobb része andalúz, gallego, katalán dolgok átvitele, némileg más, de alapjában véve csaknem azonos árnyalatban. (…)

(….)

Vagy vegyük egy dél-amerikai élményemet: a venezuelai belföldi repülőjáratokon – felszállás előtt – minden utasnak be kell mutatnia az útlevelét.

-         Miért ? – kérdeztem csodálkozva.

-         Mert a gazdag Venezuelába a nehezen őrizhető határokon keresztül rengeteg szegény kolumbiai szivárog be illegális munkavállalásra. A repülőtereken, utakon, szállodákban így legalább néhány ezret „ki tudunk szűrni” és haza tudunk toloncolni.

Miért olyan érdekes ez ? Mert képzeljünk el két mesztic vagy fehér embert; teljesen azonos nyelvjárásban beszélik a spanyolt, szokásaik és gesztusaik is hasonlóak, mondjuk a nevük is Gutiérrez vagy González, de áthidalhatatlan szakadék választja el őket egymástól: az egyik az olajban gazdag Venezuelában született, a másik két kilométerre arrébb, a koldusszegény Kolumbiában.

Vagy gondoljunk a salvador-hondurasi „futballháborúra”, amely után évekig nem volt diplomáciai kapcsolat a két kicsiny szomszédos ország között ! Hallatlanul erős a nacionalizmus ! Habár a nemzeti jelleg a szomszédhoz képest legfeljebb abban jut kifejezésre, hogy az egyik országocska főterén Bolívar- a másikén Morazán-emlékmű emelkedik.

Ha már a hondurasiak nemzeti hőséről, Morazánról esett szó, hadd mondjak el egy kedves, igaz anekdotát. A múlt század vége felé hondurasi delegáció indult Párizsba, hogy a legnagyobb francia szobrászok valamelyikével elkészíttesse Morazán lovas szobrát. Zsebükben rengeteg pénz: a nemzeti adakozás, gyűjtés eredménye. Igen ám, de az első párizsi estén a jó hondurasiak szórakozni kívántak, és egy kártyás banda karmai közé kerülve hamarosan elkártyázták az összeg oroszlánrészét. A küldöttség vezetője már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, és elsírta bánatát egy francia barátjának, akinek mentő ötlete támadt:

-         Gyere komám mutatok valami érdekeset – mondta.

Elvitte a hondurasi urat egy párizsi ócskavastelepre, ahol a napóleoni kor számos kiselejtezett relikviáját tárolták a szabad ég alatt. Ott volt Ney marsall lovas szobra is.

-         Hasonlít Morazánra ? – kérdezte.

-         Nem nagyon, de ezentúl ilyen lesz Morazán évszázadokon át – válaszolta a boldog közép-amerikai, majd bagóért megvette kilóra a szobrot; és még meg is dícsérték otthon, mert a „nemzet megbízatását” határidő előtt végrehajtotta. Azóta is Ney marsall szobrát koszorúzzák a Morazánért rajongó hálás nemzedékek Tegucigalpa főterén évről évre…

(….)

Sok argentin, uruguayi, mexikói tehetős ember sohasem járt más latin-amerikai országban, de jól ismeri London, sőt esetleg Budapest főutcáit.

- Minek menjünk egy ilyen rongyos porfészekbe ? – fintorgott a Costa Rica-i üzletember, amikor megkérdeztem, járt-e már a félórás repülőútnyira fekvő Panamában. Nicaraguáról pedig olyan elrettentő történeteket hallottam, persze még a Somoza-diktatúra idején, hogy el is hittem a békés, derűs természetű Costa Rica-iaknak: a „nicák” vadak, neveletlenek, két dollárért meggyilkolnak bárkit, tetvesek és piszkosak.

Később, amikor a forradalom győzelme után Nicaraguába is eljutottam, szinte hitetlenkedve győződtem meg arról, hogy a nicaraguai embernél udvariasabb, halkabb szavú, előzékenyebb latin-amerikait aligha hordott hátán a föld.

Elképzelhetetlen tévhitek keringenek Latin-Amerikában a szomszédos, azonos nyelven beszélő népekről. És majd minden latin-amerikai ország egy külön világ, elsősorban saját maga érdekli. (….)

(….)

Peruban megkérdeztem egy ottani barátomtól:

-         Hogyan vélekedik nálatok az utca embere a többi dél-amerikairól ?

Elgondolkodott.

-         Hát… A chileit utáljuk, mert Chilével régi területi vitáink vannak. A venezuelai rendszerint gazdag, mégpedig a legrosszabb fajtából: újgazdag, tehát kibírhatatlan. Az argentin nyakkendőt hord, németes, és kioktat. A kolumbiai is mesztic, mint a legtöbb perui, de nem olyan vidám törzsekből való, mint mi; úgy véljük, hogy ostobák és nehéz felfogásúak. A brazil az néger vagy mulatt, és bohóc. Megbízhatatlan.

-         És mit mond, ha egy bolíviait lát ?

Nevet.

-         Megfogom a kezét, és azt mondom neki: „Nézd testvérkém, látod ott a sarkon azt a szép színes villanylámpát ? Amikor piros, akkor maradj a járdán, de amikor zöld, nyugodtan átmehetsz a túlsó oldalra.”

Ez itt jó viccnek számít, mert a szomszéd amolyan fura Göre Gábor; és a rendőrviccnek megfelelő tréfák hőse rendszerint a szomszéd nép…

Mindezt előrebocsátva tartozom egy vallomással: mindig nagy örömmel utazom Latin-Amerikába, akár gazdag, akár szegény országba, akár indiánok, akár meszticek, akár feketék vagy mulattok közé. Ezt nemcsak a végtelen távolságok, a harsogó napfény, az élénk színek, a lángvörös trópusi virágok, az óriás gyümölcsök indokolják. Latin-Amerika annyiban is más, mint Európa, hogy az itteni emberek nagy többsége bevándorló, vagy annak a leszármazottja, ennél fogva van bennük valami alapvető kezdeményezőkészség és életöröm. Egy argentin ember például nem sokat búsul, ha elveszti állását, hiszen ezer kilométernyire arrébb alighanem talál másikat. A gyökerek nem olyan mélyek, mint nálunk Európában, a mobilitás nagyobb, a nagyvonalúság gyakrabban ötlik szemünkbe, mint a kisszerű kuporgatás, az emberekben több a naiv infantilizmus… Ez éppen annyira lehet előny egy társadalom életében, mint amennyire hátrányok forrása, de hát a mindennapi érintkezésben ugyebár sokkal kellemesebb. Gyermetegségük kiterjed a politizálásra is (Argentínát valaki politikai óvodának nevezte), megható naivsággal készek bízni egy-egy új elnökben, és angyali ártatlansággal hiszik, hogy az ő hazájuk sokkal szebb, virágaik illatosabbak, ételeik ízesebbek, asszonyaik szemérmesebbek (vagy tüzesebbek), férfiaik bátrabbak és nemesebbek, mint a szomszédos országban.

Sugár András: Gép indul ! (Gondolat, 1986)