A táj legzavaróbb részleteiről mégis a vidék tervező elméi gondoskodtak. Az egyéni háztervek csapongó összevisszaságáról való félelmükben mereven ragaszkodtak az úgynevezett „breton stílushoz”. Se nem népies, se nem hagyományos, talán éppen semlegessége miatt esett rá a választás. A kínos végeredmény: hosszúkás, fekete palatetős, fehér dobozok, ameddig a szem ellát, ha emiatt egyáltalán érdemes erőltetnie magát.
Santez Edwette-et tövestől kipusztították, hogy helyet csináljanak az ország belsejében élő közepes jövedelműek nyári lakásainak. Megszűnt létezni tehát, és a régi Lervily falucskát, az eredeti „style breton” viharvert gránitjának lágy tündöklésével egyetemben elnyelték a fehérre meszelt, új villák. Az eredeti
lakosság mélyedések és homorulatok védelmébe építette otthonait. A nyaranta idelátogatók, akiket nem érhet nagyobb baj, mint az, hogy sápadtan térnek vissza a nagyvárosba, a tűző napra építik rezidenciájukat, hiszen nincs félnivalójuk a breton téltől – és házaik eluralkodnak a tájon. A Pointe du Raz királyi hegyeinek magányos és veszedelmes nagyszerűsége után Santez Edwette-et agyoncivilizáltnak és unalmasnak éreztük.
(….)
(…) A lidércnyomásos házakat hamarosan felváltották a gránitkunyhók, amelyek így kívülről feltűnően emlékeztettek a Skót-felföld majorságaira. Öreg emberek, fakó, kék zsávolyban és asszonyok, kis csipkefőkötőben, fekete ruhájukhoz csíkos kötényben, még a cipőmadzagunk színét is szemrevételezték.
A breton bámészkodás minden, csak nem alattomos. Szemérmetlen vizsgálódás ez, teljesen leplezetlen, a tekintetek rezzenéstelenül kúsznak végig a bámulat tárgyán, az elnyíló ajkak mintha magukba szívnák a részleteket. Nagyon zavarba ejtő. Fönt a domb tetején vagy féltucat öreg valamilyen golyójátékot játszott a tehéntrágyadombok terepakadályai között. A hosszan tartó, vesékig ható bámészkodás idejére a játék is szünetelt.
Az őshazától messzire szakadt bretonokban furcsa módon, vagy talán éppen emiatt, velükszületett félelem él az ellenséges idegenektől, úgyhogy magamban már azt fontolgattam, vajon okos dolog volt-e ennyire behatolni a vidék belsejébe. A rossz érzést még fokozta egy acsargó fekete kutya, mintha pamutból kötötték volna, de szemmel láthatólag valami fogára valót keresett. (...)
A breton tengerész annyira a környezet teremtménye, hogy Charles Darwin büszke lehetne rá, mint a természetes kiválasztódás útján végbemenő fejlődés klasszikus példájára. Bretagne távol esik mindentől, talán még távolabb, mint Galápagos és sajátos faunája, amelyre Darwin az elméletét felépítette. Ez, meg a fűrészfogas, ködös, örvényes partszakasz mentén élt tengerjáró nemzedékek egymást követő hosszú sora fejlesztette ki a minden más embertípustól jellegzetesen eltérő óceánmelléki embert. Bikanyakúak, rövid és erős karjuk aránylag kicsi kézben végződik, amely azonban kemény, mint az acélhorog. Alakjukat mintha egyetlen tömbből faragták volna, nincs észrevehető különbség sem deréktól fölfelé az erős, csapott vállig, sem lefelé a rövid, enyhén görbülő lábszárig.
Az ilyen ember természeténél fogva derűlátó, vízhatlan, hőséget, hideget egyformán érzéketlenül tűr. Télen-nyáron nagyjából ugyanannyi ruhaneműt visel. Éber, éles szemét semmi sem kerülheti el. Szigorúan gazdaságos mozgással tartalékolja energiáit, és nem híve a céltalan fel-alá járkálásnak a fedélzeten. Valójában a mozdulatlanság nagymestere, olykor még lomhának is vélhetnéd. De ha kell, fürge lesz, úgy lép, akár a macska, hogy kikerülje az akadályokat. Hosszú ideig győzi a legkeményebb munkát is, eszeveszett sebességgel dolgozik, azután parancsszóra lefekszik és máris alszik.
Ám éppen azért, mert ilyen kitűnő tengerész és annyira otthon van a nyílt tengeren, finnyásabb honfitársai szerint természete, vérmérséklete minden egyébre alkalmatlanná teszi. Modern korunk hajszájához képest Bretagne-ban, úgymond, kicsit sok a lassújános.
A breton valójában idegen a saját hazájában, vagy mint mondják: „cornwalli, de megtanult úszni”. Kelta nép. A bretonok, ha csak tehetik, breton nyelven beszélnek, és a középkorúnál idősebbek számára a francia nyelv csak a második, amelyből szavakat csennek át a magukéba. Parasztosan beszélnek franciául („mi” helyett úgy mondják „mink”, és olykor hibásan használják az igealakokat). Így aztán a franciák szemében a breton lenézett falusi.
Eltekintve az évi szabadság idejére szóló gunyoros pajtáskodástól, amikor is a breton halász használható tanácsadó, kísérő vagy hajós lehet, okosabb magára hagyni. A francia turista úgy érzi, nincs sok közös vonása a bretonokkal. A breton keveset olvas, alig van más témája, mint a hal vagy az időjárás, az adminisztrációs munka bonyodalmai kifognak rajta, és nem sok hasznát veszi a rádiónak vagy a televíziónak, hiszen egyiknek sincs sok köze az ő életéhez.
Az okoskodók inkább butának tartják, sőt azzal gyanúsítják, hogy az erős beltenyészet következtében már a gyengeelméjűség határát súrolja; felruházzák a kötekedő késelő kétes hírnevével, ráadásul nagyivónak tartják (abban az országban, ahol az évi borfogyasztás – férfit, nőt, gyermeket beleértve – 106,4 liter fejenként !), azonkívül szenvedélyes nagyotmondónak és arcátlan hazugnak, aki nem gombolja be a nadrághasítékát, hölgyturisták szeme láttára vizel, és teljesen megbízhatatlan.
Asszonyaikról azt tartják, nem Istentől valók, de nem is a férfinak teremtődtek, groteszk csúfságukról híresek, no meg nem is valami tüzesek, inkább arra valók, hogy a konyhában ügyeskedjenek és megmelegítsék az ágyat.
Széltében elterjedt vélemény, hogy a „breton olyan, mint az időjárás arrafelé – csalós”.
A bretonnak találgatnia sem kell mindezt, éppen elég gyakran mondják a szemébe a kabaré-folklór termékeiben – hiszen minden nációnak megvan a hagyományos bolondja. Meg is kapja a magáét, hol azért, mert közömbösen megy el a bikiniben grasszáló szépségek mellett, hol meg azért, mert semmit sem tud ódon műemlékeiről, nem tudja, merre visz az út ide vagy oda, becsmérlően nyilatkozik a turisták horgászzsákmányának méreteiről és legképtelenebb helyekre küldi őket gilisztát ásni, míg csak néhány pohár ingyen itókával fel nem frissítik helyismeretét és irányérzékét. A kedves öreg hölgyek pedig, akik magas csipkefőkötővel és nemzeti viseletben palacsintát sütnek és emléktárgyakat árulnak méregdrágán, mindig a saját hasznukra tévednek, amikor visszaadják az aprópénzt.
Mély megvetéssel viseltetnek minden tengerész iránt, aki nem breton, és ez már közvetlenül befolyásolta esélyeim, hogy valaha is fölvegyenek egy tonhalászhajóra. A francia turista úgy bánik velük, mint „szegény rokonnal”, ezért azután ők is szófukarok, zárkózottak és csúfolódók. (...)
A tűző napsütés után színtiszta fényűzést bort iszogatni a hűs söntésben, és hallgatni a fura beszédet, ami még furcsább lesz attól, hogy minduntalan franciával váltogatják a bretont, ahogyan éppen eszükbe jut. Hallottam, amikor a mondat közepén váltottak át egyik nyelvről a másikra. Senki sem tudná megmagyarázni, miért.
A hagyományosan egynyelvű britek elborzadnak az ilyesmitől. Az ember csak bámul, hogy vajon milyen szellemi keverőcsapból folyik a két, teljesen különböző szókészlet, terminológia és nyelvtani rendszer egyszerre a hangképző szervekhez. A „repülőgép”, vagyis francia megfelelője így lesz végül „repülő autó”, a breton kifejezés tükörfordítása. Szavak, amelyeknek nincs breton megfelelőjük, bretonosodnak: „les fourchettes” (villák) zöngésedik és „ar fourchettez” lesz belőle.
A breton nyelv igen kellemes hangzású, olykor nyers reccsenésekkel tarkítva. Teljesen hiányoznak belőle az angol orrhangok, helyettük inkább a skót gael nyelv lágy törökköszörülései lépnek, olyasfélék, mint a „loch” (tó)-ban. Az egész úgy hangzik, mintha mézbe apró patronokat kevertek volna, közbe-közbe egy-egy petárdával. Van néhány dallamos hangulatfestő szavuk, némi ijesztő mellékzöngével. A „bullharst” egy példa csupán a sok közül. Ha a nyelvnek illata lenne, akkor ezé olyan volna, mint az édes boré, amikor a hűvös korsóból nyirkos fakupába öntik át.
A hagyomány és a szavahihető történelem egyaránt úgy tartja, hogy a bretonokat a római kort követően Britanniából űzték el családi tűzhelyeik mellől és otthonaikból a nemzetközi jutatársulás és a szászok. Ilyenformán a breton nyelv az i.sz. harmadik, negyedik és ötödik században, vagyis a népvándorlás kori Britanniában általában beszélt kelta nyelvnek az idők folyamán átalakult változata.
(….)
Az e tájakon manapság is domináns kelta típus – a sötét, kis növésű, tuskó forma férfi – azt sejteti, hogy a hódítás itt elvesztette lendületét. A kelta nép kulturált volt és keresztény, és kivált Cornwallban és Bretagne-ban, föltehetően folytatódott a vallás és a kultúra virágzása; ennek emlékét őrzik mai napig a helyi szentektől, mégpedig a kereszténység többi részében ismeretlen szentekről elnevezett falvak. A hódítás után a kelta túlélők története a legenda homályába vész, de a bretonok és a cornwalliak, sőt még a walesiek is tengerjáró népek voltak, és sok jel mutat arra, hogy akadálytalanul folyt a cserebere a szigetország és az Armorica-félsziget között.
Nemcsak mindhármójuk helységnevei között akadnak hasonlók, hanem az egyik nép legendáit és folklórját benépesítő királyok, törzsfők és más nagyságok fivérei vagy unokafivérei is ismert hősei a másik ország legendáinak, számos keveredéssel és kettősséggel természetesen. Szinte látja őket az ember a tőzegtüzek körül. Amint mézsört vagy mézbort nyakalnak, és leigázott népek módján, régmúlt időkről, majdnem megnyert csatákról beszélnek. Majd ahogyan a részegítő főzet a fejükbe száll, egyre több szó esik arról, hogy miképpen mészárolták ezrével az ellenséget, nagyjaikról, marcona óriásokról, akik fél kézzel… és így tovább.
Semmi kétség, itt, a lobogva táncoló árnyak között, hárfapengetés mellett született Arthur király legendája is. A bárdok elbeszélték, hogyan kaszabolt le oly sok szász vitézt, hogy az élők végül jajveszékeltek, mint az asszonyok, és azon túl több mint negyven esztendeik nem ragadtak többé kardot. A régészek mindig is fura helyeken ástak. A titokzatos Arthur legendája ugyanolyan erősen él Bretagne-ban, akárcsak a brit szigeten.
Ahhoz sem férhet kétség, hogy a kelták rajongása a bárdok, a költészet, a dal és a széptevés iránt erősen dívik Bretagne-ban, ugyanúgy, mint a kelta mézsör, a méz és a gabona veszedelmes együttese, amelynek a neve itt: chouchon. Dél-Bretagne régi neve pedig valójában Cornwall vagy Cornouailles, ami szó szerint annyit jelent: Nyugat-Wales.
(1977)
(Kép:wikimedia commons)
Ronald Millar: Tonhalászok közt Bretagne partjain, Gondolat, 1984
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése