2011. november 11., péntek

Lénard Sándor Rómáról (1)

Elaludtam. Este mentem ki a városba. Ismertem az utat, legalább sejtettem, hol van Róma szíve. Jártam egyet, és néztem a nyüzsgő tömeget, a fényes bárokat, a százféle uniformist, fagylaltot ettem, és egy utcai árusnál egy könyvet vettem. Ebből fogok megtanulni olaszul. Szép, ha az ember olaszul is tud, s hosszan, szótlanul elbeszélgethet a múzeumok képeivel. Olyan rossz érzés, ha Tizian modelljei érthetetlenül, velencei tájszólásban hallgatnak hófehér bajszuk alatt. Olyan megszégyenítő, ha az ember a Madonnáknak csak azt tudja súgni, hogy Piazza Dante és un gelato prego.

Tanulni fogok, és béke lesz. Olaszország nem akarhat háborút. Itt az emberek nem masíroznak izzadva és üvöltve, mint odaát Németországban és Bécsben. Itt a Timest és a Temps-t árulják az utcán! Úgy nézem őket, mint az olajágakat. Hiányzik az a spártai nekiindulás - az üzletek tele vannak, az arcok jóllakottak, a rosticceriákban pattog a zsír és az olaj. Nem, nem lesz háború.

Elalszom és fölébredek. Nekiülök könyvemnek.

Iszonyú nehéz nyelv az olasz. Azt hittem, értem a szerkezetét, elolvastam a Gaspey-Otto-Sauer-féle nyelvtan első száz oldalát. (Az örökös kecskéje nem kék. Mit mond a tengernagy? A sikkasztó a múzeumban furulyázik.) De a könyvemből egy szót sem értek. Ki se megyek a szobámból, szótározok és keresek.

(....)

Megismerem a Forumot. Milyen kicsi! "A régi rómaiak a Forumon gyülekeztek." Dehogy. A régi rómaiak éppúgy szaladtak a mindennapi kenyér után, mint mi. Pár száz ember intézte sorsukat ezeken a kőkockákon sétálva - mint ahogy most az angol parlament gót faragású padjain dőlt el, hogy mi lesz velünk. Itt volt a szenátus háza? Ebben is igen kevesek számára volt hely. Itt, ebben a templomban őrizték az állam pénzét. Ma is áhítatosan beszélnek az emberek a nagy pénzintézetekben. Itt ásták el elevenen a bűnbe esett Vesta-szüzeket. Egy darab kenyeret, egy korsó vizet adtak velük. Kis mécses világította meg a föld alatti üreget. Itt vártak befalazva arra, hogy valami történjék. Tökéletesen értem helyzetüket.

Lassanként megismerem a várost: felfedezem különleges vonásait, melyeket a gyors utazó nem lát meg, az itt lakó pedig elfelejt. Megismerem a város szagát. Milyen különbözőek az európai városok illatai: Pest porszagú, London belvárosa malátaszagú, Velence szobáiba belehel a renyhe tenger, a holt ágak, melyekben gyümölcshéj és döglött macskák úsznak. Koppenhága utcáit naponta söpri az Északi-tenger tiszta lehelete, egy csöppnyi heringszaggal fűszerezi a levegőt. Konstantinápoly atmoszférája a birkáé, a macskáé és a fügefák frisseségéé. Berlinnek se lelke, se illata... Róma mozaik: a Forum babérjai tiszta Olaszországot lehelnek, a Tevere szaga szeszélyes, mint egy ritka parfüm, a Szent Péter térre kiárad egy különös tömjén füstje, a régi utcák ura a parmezán és füstölt sonka...

Már ismerem hangjait: a tiszta vizű kutak örök csobogását, amely minden utcai lármánál kitartóbb - ez a reggel s a késő éj muzsikája. Az utcai árusok frázisai évszázadok óta egyformák - fülemnek már nem idegen a stracci-cocci, a dinnyeárusok "favorite"-ja (parancsoljanak). Megismerek egy ablakot, amelyből délelőttönként Bach orgonaműveinek Liszt-féle átirata hangzik. Az újságárusok kiáltásait már megértem. A gyerekek hangos játékait még érthetetlen, de már nem idegen hangok kísérik. A harangokat is meg tudom különböztetni.

A fényekkel már jóban vagyok. A délelőtti nap a bazilikákat keresi - a fehér márványú, ókeresztény, sima, görög termeket: St. Saba és St. Maria in Cosmedin templomait. A délutáni nap a kora barokk barátja: a Gesu ablakán benézve megcsókolja a hatalmas rézrozettát, mely sötétvörösen vetíti be a kék homályba - vagy a Szent Péter barna alabástromán szitál keresztül Bernini tabernákulumáig. A déli nap a Forum meztelen márványán pihen - a hold a Vatikán előtti oszlopsorok ölelő karján van otthon. Titokzatos, sárga, meleg fény dereng a régi házak, a kis utcák közt - ez a régi Róma színe. Az új negyedekben elhal. A kitagadott városrészek sivárak, mint egy dél-amerikai külváros.

Megismerem a római konyhát is: olyan szigorú szabályai vannak, mint az egyházi évnek. Csütörtökön krumplis tészta, szombaton pacal, vasárnap főtt-sült tészta. Pénteken sárgaborsó rozmaringgal és baccala (melynek szaga a csütörtök este s a péntek délelőttök ura). Megtanulom, hogy a csigaevésnek, a lencsének megvan a maga napja az évben.

Még nem tudok olaszul, néha elhibázom a járást, de a srófok (vagy életek) utcai szobában jól érzem magam. Érdekes, csodálatos, örök város Róma - sok nagy eseményt élt már túl. Jó város annak, aki arra vár, hogy valami történjék. Nem számítanak az évek. Már ismerem fényeit, ízeit, szagait. Látom.

Lénard Sándor: Völgy a világ végén s más történetek, 1967

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése