Ha leülök a barlang elé, már elég messze látok: a dombokig, melyeknek kéklő hullámvonala mögött a botokudok erdeje őrködik utolsó fiai felett.
Százötven éve Szent Katalin állama az övék volt. Amikor a német császár aranysasos sisakját fényképeztette, a Donna Irma-völgy vadászterületük volt, mentsvár, távol a veszélyes partvidékektől. Ma az utolsó kétszáz és egynéhány indio az utolsó kőbaltákkal, az utolsó kőből pattintott nyílhegyekkel, az utolsó emberrel, aki ismeri a készítésük titkát, ott élnek a dombokon túl. A kőkorszak az atomkorszakban fog véget érni, hacsak a sokszor megjósolt dies irae nem fejez be mindent - solvet saeclum in favilla -, nem oldja szikrává az egész világmindenséget... (Abban a hitben írok, abban ültetek platánt, hogy a tegnapi királyok elenyésztek, de mi örökké élünk.)
Hallottam egyet-mást botokud elődeimről, és fel szeretném jegyezni ezt a keveset:
Hittek a törzs örök életében, még az egyes ember örök életében is. Az őserdő vad fiánál ez természetes is: ameddig az erdőkön vonultak keresztül, mindig egyformák voltak. Napjaiknak nem volt neve, éveiknek nem volt száma. Az örök zöldben néha megjelentek a változó évszakok színes jelei: a sárga fák, a lila színű virágok, a tűzfoltok a koronákban. Évszázadokon át ugyanazok az állatok élnek az erdőben, azok, amelyek egy étkezést adnak, mint a nyúlszerű paca, vagy egy napig, egy hétig táplálnak, mint a vaddisznók. A kígyók is halhatatlanok, megfiatalodva bújnak elő levetett, régi bőrükből. Mindig születnek gyerekek, fiúk, hogy harcosok legyenek, lányok, hogy anyák is legyenek. Éhesnek lenni rossz. Jóllakni és végigdőlni a még forró hamuban jó. Emberek, szavak, erdő - minden örök, mint a mennybolt. Még az elillanó szivárványisten is mindig visszatér.
Legalább kétezer éve éltek a botokudok ezekben az erdőkben. Néha egy törzs, egy család három-négyszáz évig lakott ugyanabban a barlangban.
Egy osztrák tengerésztiszt itt született fia jegyzett fel róluk egynéhány adatot, mert a botokudok semmit sem jegyeztek fel. Miért, ha úgyis minden örök? (És miért, ha úgyis minden mulandó?)
Eduard Hörhan negyven évet töltött velük, előbb ellenük harcolva, később mint védőjük, végül, hogy nyelvük halotti maszkját levegye. Szerinte ainók, Észak-Japánból jöttek, időszámításunk kezdetén, talán pár száz vagy ezer évvel korábban. Alaszkán, Kanadán, Panamán, Perun keresztül jöttek. (Peru partjain régi japán mintájú edényeket találtak a kutatók.) Peruból obszidián baltákat hoztak. Évezredes vándorlásuk ötven évvel ezelőtt ért véget.
A meztelen vademberek ismerték a tüzet. Voltak meséik. A többi indióval nem voltak rokonságban. Más nyelven beszéltek. Kőbaltával harcoltak az idegenek ellen. Az ellenség ily módon az örök vadászterületekre vonult, és a család néhány napig evett. Az ember az az állat, amelyet még meg sem kell nyúzni. A sült ellenséget azzal tisztelték meg, hogy aipigyökér körítéssel tálalták fel. Hörhan még ismert öreg botokudokat, akik a guarani-nyelvet is beszélték. Csodálkozott, honnan szerezték nyelvi ismereteiket, és rájött: a botokudok legyőztek egy guarani-törzset. A harcosokat és a vénasszonyokat rövidesen elfogyasztották. De nem voltak sem olyan vadak, sem olyan éhesek, hogy a lányokat és fiatalasszonyokat is az étlapra helyezzék. Ezután egy olyan generáció született, melynek apa- és anyanyelve volt. (Megjegyzendő, hogy az európai haláltáborokból is inkább a fiatal lányok kerültek ki élve; ami újra arra int, hogy ne becsüljük túl a kőkorszak óta végbement fejlődést.)
A botokudok hőskora 1910-ben befejeződött. A kormány negyvenszer negyven kilométert adott nekik, hogy ott kihalhassanak. Még háromezren voltak. Ott már várta őket a nyíllal el nem pusztítható ellenség: kanyaró, szamárköhögés, gümőkor, torokgyík, nemi betegségek, dohány, cukorpálinka - végül a gyermekparalízis és a hittérítők. "Elvesztették - mondja Hörhan - Apollóra emlékeztető szép testüket." A fehérek levetett ruháiban összezsugorodtak. Kiköpték lazuló fogaikat, elfelejtették saját nyelvüket, anélkül hogy a nekik épített iskolában portugálul tanultak volna. Húsz év múlva már ezren sem voltak. Ma talán még akad kétszáz. A nagy fakereskedő cégek érdekeltek az erdőben. Arról is beszélnek, hogy villanymű, gát kellene a vidéknek, éppen az ő erdejük kerülne víz alá, jobb lesz kitelepíteni az utolsókat a Mato Grossóba. Lehet, hogy elviszik őket...
Nem marad utánuk irodalom, mint az "utolsó mohikánok" után. Mongol mosolyuk kialszik, erdeikből deszka és papír lesz - az emberi nyelvek temetője egy sírral gazdagszik.
Nem volna igazságos csak a háborús és konyhatechnikai vállalkozásaikról szólni, és hangsúlyozni, hogy ezek összefüggtek, míg a civilizált embereknél a háború nem lakomával, hanem éhséggel jár. Olyasvalamit tudtak, amit mi nem tudunk: az erdőben élni. Az európai már ott megrémül, ahol nincs kövezet a cipője alatt. Mennyi ideig élne egy család meztelenül a bozótban? Ki volna képes tüzet rakni, indából font ínnal nyilazni, gyékényt szőni? Ki védené gyermekét gallyból, levélből rakott tető alatt eső, párducok, kígyók, mérges pókok ellen?
A régi kolonisták még tisztelettel emlegetik a meztelen ezermestereket. "Ha az ember fenn, egy magas fában szögletes lyukat látott, már tudta: ott az indio kiszedte a vadméhek mézét. Az volt a kedvenc ételük. Hogy hogyan kerültek fel? Felkerültek." "Néha találkozott az ember eggyel az erdőben. Mindent tudtak. Vannak fák, a nagyok alatt, mert csak védett helyen teremnek, a magjuk vörös-fekete. Akkor jöttek, amikor megértek. Nyakláncot fűztek asszonyaiknak." A közelemben lakik a "nem szelíd ember barátja" - ahogy szívesen nevezi önmagát. Van egy kis bambuszsípja. "Ezt kaptam az egyiktől - mutatja, belefúj, és ujjával csukja-nyitja egyedüli nyílását. - Hallja? Úgy fütyül, mint a tukán. Minden madár részére más sípjuk volt. Úgy szólt, mint az igazi madár. Az ember vadászni ment, órák hosszat szaladt a füttyszó után, végül csak egy indiót talált, és már tele volt a haja zöld-piros-sárga-kék tollakkal!" Sajnálom, hogy későn érkeztem, nem találkoztam már Papagenóval.
A tudósok majd megvizsgálják a tárgyakat. A nyílhegyek megmondják, melyik hegyből jöttek. A bambuszsípok alakja, hangja bebizonyíthatná az aino-elméletet, vagy kimutathatná, hogy valószínűtlen. Amit a tárgyak elhallgatnak, örök titok marad.
(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése