2011. november 7., hétfő

Lénard Sándor az olaszokról

A katalógusok hosszú folyosóján megtalálom Pogány Pétert. Nagyban lapoz.
- Hogy megy a munka?
- Nehéz témát kaptam.
- Mit?
- Az aggkori zavarok kezelése a múltban. Latinul: "Historia medicinae senilitatis, sive medicinae gerocomicae."
- Latinul szebben hangzik.
- A történelmi témát szeretem, azt hiszem, jó munkát fogok végezni. Most keresem Roger Bacon 1290-ben írt, "De retartanda senectute" című munkáját, ha ez is megvan, már egyenesben vagyok.
- Ilyen jól tudsz latinul?
- Mondtam, hogy filológusnak indultam!
- És megígérted, hogy bevezetsz az olasz irodalomba!
- Ha akarod, lemehetünk egy habos kapucinerre, és leülhetünk egy kicsit beszélgetni. Szívből hálás vagyok minden ürügyért, amivel abbahagyhatom a másolást. De el kell készülnöm, el kell indulnom!
- Lássuk azt a tejszínhabot; nemcsak kenyéren él az ember!
- Mit olvastál az olaszoktól? - kérdi.
- Semmit, még annál is Kevesebbet!
- Lehetetlen! Csak olvastad a "Pinocchió"-t!?
- A nevét se hallottam. Egy Marinetti-könyvet vettem, a "Divisione 28. ottobré"-t.
- Magyarul "Tuskó Matyi"-nak hívják.
- De hisz ezt olvastam. Imádtam! Ez olasz könyv? "Pinocchio?"
- Az, sőt a legolaszabb.

Húsz év távolából is emlékszem egy jelenetre. Hirtelen megértem, ami csupán furcsának és értelmetlennek tűnt. Úgy érzem, tegnap történt:

Dél-Tirolban, Bruneckben nyaraltunk 1916-ban. Apám nem messze onnan, St. Pausesben volt ütegparancsnok. Így egyszer-egyszer bejött a káderhez, megölelhettük. Mi gyermekek játszottunk még a katonatemető sírjai közt is. A temető valamelyik generálisnak volt a szeme fénye, mindennap kiparancsolt egy osztag hadifoglyot, akik virágot ültettek a sírokra, fakéregből és mohából koszorúkat fontak, gereblyéztek a lucfenyők alatt. Rendszerint csak egy öreg, szakállas, tiroli népfölkelő őrizte az olaszokat, az is a pipáját fogta, nem a puskát. Itt ültem, egy síron, egy délután, és olvastam a Tuskó Matyi kalandját a kék hajú tündérrel. Egyszerre csak odajött egy olasz, benézett a könyvembe. Most már emlékszem, hogy azt mondta: "Pinocchio!" "Nem pinokió - mondtam -, ez Tuskó Matyi." Erre az olasz húzta az orrát, mutatta, hogy nő. Így nőtt a fabábu orra is, amikor hazudott. Szamárfület mutatott, és azt mondta: "I-ah." Én is azt mondtam, hogy "i-á", mert Matyi és barátja szamárrá változtak. Megértettük egymást. Ott a sír körül szaladtunk, vígan iázva, aztán az olasz átlapozta a könyvet, megnézte a bálnát és a tűzevőt, és nagyon magyarázott valamit, és nagyokat sóhajtott... ez volt a "Pinocchio"!

- Nincs olasz, aki ne ismerné! Olyan sincs, aki valamiben ne hasonlítana rá. Pinocchio mindig jót akar, mindig csak az akaratereje hiányzik. A lelkiismerete egy beszélő tücsök. Álma a paese dei balocchi, a játékország. Réme a nagy carabiniere. Nem lehet haragudni rá. Örökké a kék hajú tündérről álmodik. Látod, egy dolog menthetné meg az országot. Ha Pinocchio személyesen fölmenne a Vezérhez, és mindenki nevében megmondaná, hogy az igazi izmus itt csak egy általános szabad pinocchizmus lehetne.

- Mindenesetre még egyszer el fogom olvasni.
- A "Szív"-et ismered-e?
- Igen, persze, hisz ez is olasz könyv.
- Több. Olaszország kapuja a Szív. Olaszországról csak olyan könyvben lehet igazat írni, amelynek a címlapjára egy nagy, piros szív van festve. Ne higgy azoknak, amelyeknek csizma van a címlapján. Ez az impérium a szívburokig terjed.
- A fasizmus...
- Már mondtam, hogy az nem komoly. Csak a felületet éri. Az ország bőrbetegsége. Violens ingdivat, fájdalmas jelvényjárvány. Megszűnik, esetleg recidivál, s újra megszűnik. A szívet nem érinti. Olvasd el a "Szív"-et. Megismered az olasz családot. Senki más nem ír olyan szerelmeslevelet a testvérének, az apjának, mint az olasz, és az anyjának is! A kisfiú, aki az Appenninektől az Andesekig megy, ez ő. Kayserling egyszer azt mondta, hogy itt matriarchátus van, anyauralom. Nem egészen helyes: itt anyaimádat van. Házi Madonna-kultusz. Anyámasszony katonái a hősök és a költők. Itt egy, egyetlenegy kincset nem lehet ellopni: az anyák szívét. A "Szív"-et olaszul kell olvasni. Más nyelven álomország pátosza. Olaszul igaz. Az igazi Olaszország az idegennek mindig álom volt, egy kicsit valószínűtlen, mesebeli, mint a kalifák Bagdadja. Még a címét se lehet lefordítani: évekig kell itt élni, amíg az ember ezt az edényt eleven fogalommal tölti meg. Tudod, kik itt a halhatatlanok? A szív fiai. Menj ki az utcára, kérdezd meg, ki tud megnevezni három miniszterelnököt vagy három tábornokot a világháború idejéből, vagy hogy ki volt a miniszter öt évvel ezelőtt! Senki se tudja. A kis savoyai dobost, a nagyanyjáért vérző romagnolait ismerik. Élnek. Vannak. Halhatatlanok.
- Tudom, De Amicis írta...
- Ő! Csapnivaló, harmadrangú, üres fejű skribler. De remekelt. Erről a könyvről is elmondhatod, amit Unamuno mond a "Don Quijoté"-ról, miután lehordta íróját. "Nem az ő műve. Ő csak apja volt, az ország volt az anyja." Nem az anyáé minden érdem, aki fájdalommal szülte?
- "Pinocchio" és a "Szív"... ez az olasz irodalom?
- Ez az, ami él. Vannak más könyvei is, majd ezekről is beszélünk. (....)

 Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek (1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése