Ismét elkalandoztam a térképtől. Hogy végezzek vele, szólnom kell az óriási kiterjedésű, sűrű erdőkről (halványzöld színnel lepik az egész térképet), az erdők mélyén levő varázslatos fehér foltokról, meg a két folyóról: a Szolotcsáról, meg a Práról, amelyek az erdőn, a mocsarakon és a leégett erdőrészeken keresztül délre folynak.
Kanyargós, sekély folyó a Szolotcsa. Part menti vízmosásaiban jászkeszegrajok tanyáznak. Vörös a vize. A parasztok „zordnak” hívják az ilyen vizet. A folyó egész folyása mentén csak egy helyen vezet hozzá út – nem tudni, hova visz tovább - , az út mentén magányos vendégfogadó áll.
A Pra folyó Mescsora északi tavai felől folyik az Okába. Csak egy-két falu van a partjain. Hajdanvaló időkben a Pra mentén, az őserdőkben rejteztek el a szakadárok, a raszkolnyikok.
Szpasz-Klepiki városában, a Pra felső folyásánál régi vattagyár működik. A folyóba ereszti a gyapotkócot: Szpasz-Klepikinél a Pra fenekét megülepedett vastag fekete vattaréteg lepi. Alighanem ez a Szovjetunió egyetlen kivattázott medrű folyója.
A folyókon kívül sok a csatorna a Mescsora-vidéken.
Még II. Sándor uralkodása alatt Zsilinszkij generális határozta el: lecsapolják a mescsorai mocsarakat, s így Moszkva közelében nagy földterületeket népesítenek be. Expedíciót küldtek a Mescsora-vidékre. Húsz évig dolgoztak, de csak másfél ezer hektár földet csapoltak le, ám ezen a területen senki emberfia nem kívánt letelepedni: nagyon mostohának mutatkozott a föld.
Zsilinszkij rengeteg csatornát építtetett Mescsorán. Ezeket mostanra belepte a mocsári növényzet. Vadkacsák tanyáznak bennük, lusta compók és fürge réticsíkok.
Igen vadregényesek ezek a csatornák. Behatolnak az erdők rengetegébe. A víz fölött a növényzet sötét árkádokat alkot. Úgy rémlik, hogy minden egyes csatorna titokzatos tájékra visz. Könnyű csónakon, kiváltképpen tavasszal, el lehet jutni húsz-harminc kilométerre is.
Vízililiom édeskés illata vegyül össze a gyanta szagával. Helyenként magas nád rekeszti el a csatornákat, mint valami tömör gát. A partokon sárkánygyökér tenyész. Levele egy kissé hasonlít a gyöngyvirágéhoz, de az egyik oldalán széles fehér sáv húzódik végig: messziről úgy hat ez, mintha óriási hóvirágok virágzanának. Páfrány, szeder, zsúrló és moha hajlanak le a partokról. Ha kézzel vagy evezővel meglegyintjük a mohát, élénk, smaragdszínű por száll föl belőle sűrűn: a szőrmoha spórái. Rózsaszínű ciprusok alacsony fala tarkázza a tájat. Olajzöld csíkbogarak bukdosnak a vízben, és lecsapnak az ebihalak csapatára. Olykor-olykor kötélvégre kell venni a csónakot a sekély vízben. Ilyenkor véresre csípik az ember lábát a csíkbogarak.
Csak a szúnyogdöngés meg a halak csobbanása szakítja meg a csöndet.
Az efféle csónakázás mindig ismeretlen célnál ér véget: erdei tónál vagy folyónál, amely tiszta vizet görget kavicsos medrében.
Ezeknek a folyóknak a partján, mély üregekben pelepatkányok élnek. Akad közöttük olyan, amelyiket teljesen megőszített a vénség.
Ha csöndesen közelítjük meg az üregeket, megfigyelhetjük, hogyan halászik a patkány. Előbújik lyukából, igen mélyre merül, és ijesztő lármával bukkan föl. Sárga tündérrózsa ring a szélesen gyűrűző vizen. Ezüstösen csillogó halat tart a patkány a pofájában, és úszik vele a partra. Ha nagyobb a hal, mint a patkány, sokáig eltart a csata, a patkány fáradtan úszik ki a partra, dühösen vöröslik a szeme.
Hogy könnyebben essék az úszás, a pelék hosszú nádszárat rágnak le, és a foguk között tartják, úgy úsznak. A nád szára tele van levegőrekeszekkel, így még a patkánynál nagyobb súlyt is remekül megtart a víz felszínén.
Zsilinszkij le akarta csapoltatni a Mescsora mocsarait. A vállalkozás balul ütött ki. Mescsora talaja: tőzeg, podzol és homok. A homokon csak a burgonya él meg. Mescsora gazdagsága nem földjében, hanem erdeiben, tőzegében s az Oka bal partjának ártéri rétjeiben rejlik. Ezeket a réteket egyes tudósok a Nílus deltájának termékenységével hasonlítják össze. Nagyszerű szénát adnak.
(Kép: Alekszej Trosin, Wikimedia Commons)
A Mescsora: egy erdőtenger maradványa. A mescsorai erdők fenségesek, akár a katedrálisok. Még egy öreg professzor is, akinek nem sok érzéke volt a költészethez, ilyen szavakat írt le a Mescsora-vidékről szóló tanulmányában: „Itt, a hatalmas fenyőerdőkben olyan nagy a világosság, hogy száz lépésnyiről is látni a tovaszálló madarat a rengetegben.”
Úgy jár az ember a száraz fenyvesekben, akár valami drága, vastag szőnyegen: a földet kilométereken át száraz, puha moha lepi. A fenyőfák között, a tisztásokon rézsútos pászmákban dől a napfény. Madárrajok röpülnek mindenfelé, füttyögve, könnyű rebbenéssel.
Ha szél fú, zúg az erdő. A fenyőfák koronáján döbörög végig a zaj, mint a hullám. A szédítő magasban szálló, magányos repülőgép torpedónaszádnak rémlik – a tengerfenékről szemlélve.
Puszta szemmel is óriási légáramlásokat látni, amint a föld felől az ég felé tartanak. Mozdulatlanul, egy helyben állva apadnak el a felhők. Az erdők száraz lehelete és a borókafenyő illata talán a repülőgépekig is elér.
Hajófának és árbocnak való fenyők erdein kívül vannak nyíresek és ritkás foltokban sűrű lombozatú hársak, szilfák és tölgyesek. A tölgyes erdősávokban nincs út; járhatatlanok és veszélyesek a hangyák miatt. Rekkenő napon majdnem lehetetlen áthaladni a tölgyesen: egy perc alatt tetőtől talpig belepik az ember testét az erős állkapcsú, mérges vöröshangyák. A tölgyesekben jámbor hangyászmedvék kószálnak, széttúrják a vén rönköket, és fölszippantják a hangyatojást.
Zsiványok menedéke, világ vége a mescsorai erdőség. Nincs nagyobb felüdülés és gyönyörűség, mint naphosszat menni ezekben az erdőkben, ismeretlen ösvényeken, valami távoli tó felé.
Az erdei út sok-sok kilométernyi csönd, nyugalom. Rothadó gombák szaga, madarak óvatos röppenése, tűlevél lepte, ragadós, barna tinorru gomba, kemény fű, hideg, fehér gomba, szamóca, mélykék harangvirág a tisztásokon, nyárfalevelek rezgése, ünnepi fény, majd végül: erdei alkonyat, amikor nedvesség árad a mohából, s a fű között megcsillannak a szentjánosbogarak. (…)
(…) A Fekete-tó a vize színéről kapta a nevét: áttetsző fekete a vize.
A Mescsora-vidéken majd minden tónak más színű a vize. A legtöbbé fekete. Vannak tavak, például a Feketéllő-tó, amelyeknek vize csillogó tusra emlékeztet. Aki nem látta, nehezen képzelheti el, milyen is ez a tömény, sűrű színárnyalat. S ennek ellenére, ebben a tóban is, akár a Fekete-tóban, teljesen áttetsző a víz.
Különösen szép ez a szín ősszel, amikor sárga és vörös nyír- meg nyárfalevelek hullanak a fekete vízre. Oly sűrűen lepik be, hogy a ladik zizegő zajt ver a levelek között, és csillogó fekete barázdát szánt maga mögött.
De szép ez a szín nyáron is, amikor fehér liliomok hevernek a vízen, mint valami különös üveglapon. A fekete víznek rendkívüli sajátsága: nehéz megkülönböztetni a valódi partot a visszatükröződésétől, az igazi bozótost vízbeli tükörképétől.
Az Urzsen-tóban ibolyaszínű a víz, a Szegden-tóban sárgás, a Nagy-tóban olajzöld, túl a Pra folyón pedig enyhén kékesek a tavak. A réti tavak vize nyáron áttetsző, ősszel viszont tengerzöld színt kap, és még a szaga is a tenger vizére emlékeztet.
A tavak zöme mégis fekete. Öregek beszélik, hogy a feketeség oka a tavak fenekét belepő vastag levélréteg. A feketésbarna levélrétegtől ered a sötét színeződés. De ez nincs egészen így. A szín a tavak tőzegfenekével magyarázható; minél öregebb a tőzeg, annál sötétebb a víz.
Az erdők és az Oka között az ártéri rétek széles övezete terül el.
Naplementekor a rétek a tengerhez hasonlítanak. Úgy áldozik le a nap a fűben, mint a tenger vizén, s az Oka-parti jelzőlámpások világítótoronyként gyúlnak ki. Akárcsak a tengeren, a réteken is friss szelek fújnak, és a magas égbolt, mint zöldellő halovány csésze borul föléjük.
Hosszú kilométereken át húzódik a réteken az Oka hajdani medre; Prorvának hívják.
Meredek partú, gazzal benőtt, mozdulatlan vizű, mély folyó ez. Partjait magas, vén feketenyárfák borítják, három ember sem éri át a törzsüket – meg évszázados füzek, vadrózsa, ernyősvirágú füvek és szeder.
Egyik mellékszakaszát „Fantasztikus Prorvának” neveztük el, mivel még egyikünk sem látott olyan két ember magasságú, hatalmas bogáncsot, világoskék tüskebokrot, olyan magas tüdőfüvet, tömött lórumot és olyan óriási pöffeteggombát, mint azon a szakaszon.
A Prorva más részein sem lehet a csónakból kiszállni a partra, annyira sűrű a fű, s úgy magasodik, akár egy áthatolhatatlan, rugalmas fal. Visszalöki az embert. A füvet csalóka módon át- meg átindázza a szeder, százával van rajta a veszedelmes, szúrós hurok.
Gyakran könnyű pára lepi el a Prorvát. Szinte napszakok szerint változik. Reggel: kékesszürke köd, napközben: szőkésfehér párázat, és csupán alkonyatkor válik a levegő a Prorva fölött áttetszővé, akár a forrásvíz. A feketenyárfa lombja alig rezdül, berózsállja az alkonyat, s az örvényesekből messze hangzik a csukák csapdosása.
Reggelenként, alig megyünk tíz lépést a fűben, s csuromvíz leszünk a harmattól, a levegő a Prorván kesernyés fűzfakéregszagot lehel, friss fű és sás illatát. Sűrű, hűvös; gyógyító ereje van. (….)
A réteken nagyon sok a tó. Furcsa és változatos nevük van: Nyugalom, Bika, Kívánós, Vízmosás, Árok, Szárazmeder, Murvás, Hódfészek, Falusi- és Longobárd-tó.
A Kívánós fenekén feketére pácolt tölgyek feküsznek. A Nyugalom mindig nyugalmas, magas partjai fölfogják a szeleket. A Hódfészekben valamikor hódok tanyáztak, most viszont a sügérek zargatják az ebihalakat. A Vízmosás: mély tó, és olyan szeszélyesek benne a halak, hogy csak nagyon jó idegzetű ember horgászhat ott. A Bika: titokzatos tó, hosszúra, több kilométernyire elnyúlik. Sekélyesek és örvényesek váltakoznak rajta, de partján kevés az árnyékos hely, ezért elkerültük. Az Árokban nagyszerű aranycompók tanyáznak, mindegyik egy fél óra hosszat harapja a horgot. Ősz felé bíborszínű foltok tarkázzák az Árok partját, de nem az őszi levelektől, hanem a rengeteg igen nagy szemű csipkebogyótól vöröslenek.
A Szárazmeder partján homokos dűnék vannak, benőtte őket a fekete üröm meg a farkasfog. Tenyészik a dűnéken egy fűféle, élőkének hívják. Lapos, szürkészöld golyócskái vannak, ezek a szorosan becsukódott rózsához hasonlítanak. Ha kitépünk egy ilyen golyócskát a homokból, és gyökerével fölfelé tesszük le, lassan forogni kezd, mind a hátára fordított bogár, egyik oldaláról sziromleveleket bocsát ki, rájuk támaszkodik, és újból a gyökereivel fordul a föld felé.
A Murvás mélysége eléri a húsz métert. Őszi vonulásukkor partjain pihennek meg a darvak. A Falusi-tó felszínét benőtte a fekete sás. Százszámra tenyésznek benne a vadkacsák.
Mennyire meggyökeresednek a nevek ! Van a Szárazmeder közelében, a réteken egy névtelen tó. Mi neveztük el Longobárd-tónak, a „Longobárd” ragadványnevű, szakállas csősz tiszteletére. Ott lakott a tó partján egy kunyhóban, s a káposztaföldeket vigyázta. Egy év alatt, a meglepetésünkre, meghonosult az elnevezés, de a kolhozbeliek a maguk módján megváltoztatták, s Hombár-tónak kezdték nevezni.
Hallatlanul sok fűféle tenyészik a réteken. A kaszálatlan rétek olyan erős illatot árasztanak, hogy aki nem szokott hozzá, az elkábul tőle, megfájdul a feje. Kilométereken át sűrűn nyílik kamilla, cikória, lóhere, vadkapor, vadszekfű, martilapu, pitypang, tárnics, útilapu, harangvirág, boglárka és még tucatnyi más vadvirág. Kaszáláskor érik a vadvirágok között a mezei szamóca.
Még sok mindent írhatnék a Mescsora-vidékről. Megírhatnám, hogy ez a vidék milyen gazdag erdőségekben és tőzegben, szénában és burgonyában, tejben és bogyófélékben. De szándékosan nem írok erről. Csak azért kell-e szeretnünk földünket, mert gazdag, mert bőséges termést ad, és természeti szépségei a mi javunkat szolgálják ?
Nemcsak emiatt szeretjük a szülőhaza tájait. Szeretjük akkor is, ha nem gazdagok, hiszen akkor is gyönyörűek a szemünkben. Azért szeretem a Mescsora-vidéket, mert szép, bár szépsége nem egyszeriben tárulkozik ki, hanem csak lassan, lépésről lépésre.
Az első pillantásra csöndes és mindennapos tájék ez, halovány égbolt borul fölé. De minél inkább megismerjük, annál jobban megszeretjük, szinte belesajdul a szívünk, annyira megszeretjük ezt az egyszerű földet. És ha meg kell védeni a hazát, valahol a szívem mélyén tudni fogom, hogy ezt a darab földet is védem, amely megtanított, hogyan lássam meg és értsem meg a szépséget, még ha első pillantásra oly jelentéktelen is – ezt a mélázó erdős tájat, amelyet szeretek és soha nem felejtek el. Amint hogy első szerelmünket sem feledjük el soha.
(1939)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése