Lettország és Litvánia között nem vettük észre a határkaput, mégis egyszerre minden megváltozott körülöttünk.
Sok stráfkocsi tűnt föl. Szapora ügetésben jól táplált, erős lovak húzták őket. Hirtelenszőke, tarkakendős asszonyok ültek a stráfkocsikon, és barátságosan mosolyogtak ránk, amikor elhagytuk őket.
Falusi házak tűntek föl, ugyanolyanok, mint nálunk, Oroszországban. Falvak bukkantak fel a magányos udvarházak helyett, fából készült szélkerekek, lenszőke gyerekek, gémeskutak, sőt ugyanolyan közönséges házőrző kutyák, mint a mieink, bogánccsal a pofájukban.
Valami otthonias csapta meg az orrunkat, a rég múlt finom lehelete, s ebből állapítottuk meg, hogy Litvániában járunk. Csak a keresztutak megfeketedett feszületei, a galambdúchoz hasonló, díszített kis kápolnák, no meg a falusi templomok tetőzete különböztette meg Litvániát a mi vidékünktől.
Türelmetlenül vártuk az első utunkba eső várost. Hiszen az ember minden új országban erre az első városra vár.
Föl is tűnt végül, Joniškisnek hívták. Tökéletesen rabul ejtett kedvessége és egyszerűsége. Apró boltok, betérő fogadó, szénával beszórt úttest, iszapos kis folyó, kisfiúk az elmaradhatatlan pecabottal, ősz öreg kereskedők a sötét üzletek, a „boltok“ küszöbén, nadrágtartóban; s bojtorján között egy magas fekete-fehér templom.
Merőben más arculatot mutatott Šiauliai. Újszerű város, tiszta, szép kis házakkal; dombon áll, mint egy erődítmény.
A borongós ég kitisztult. Könnyű kékség borult a földre, s ebben a kékségben rendkívül forrón ragyogott a nap.
Ez éppen jókor jött, mert Šiauliai után olyan tájék kezdődött, hogy mi csak ámultunk-bámultunk.
Az út mintha hinta lett volna – dombról le, dombra föl - , aranyfüsttel ékes nyírfaerdők között haladt.
Kék volt az ég, a levegő, a folyók, még a pocsolyák is, és ez élesen kiemelte a tengerként beláthatatlan csaknem súlytalan lombozat pompáját. Minden egyes ág úgy borult az út fölé, mint arany szőlőfürt.
Eleinte számoltunk a kaptatókat s a lejtőket, de aztán abbahagytuk, másra kellett figyelni.
Minden alkalommal, amikor az út magaslatra ért, csodaszép erdős látóhatár nyílt ki előttünk, ünneplőbe öltözött, varázslatos táj, friss levegő áradt be az autó nyitott ablakán – elállt a lélegzetünk. Ehhez hasonlót egész utunkon nem láttunk.
Mindenkit irigyeltünk, aki itt él: az útkaparót, a kislányt, aki szatyrával futott az út szélén, minden madarat, amely átrepült a lombsátor között, mintha aranyvízben fürdöttek volna.
Mint óriási szikrák hulltak az útfélre a levelek, ám a fák gazdag díszruhája ettől nem ritkult meg.
A nap már lehajlott a földhöz. Ez a borostyántűz egybevegyült az erdők színpompájával, és olyan tűzijátékszerű ragyogást árasztott, hogy időnként szinte elvesztettük valóságérzékünket.
Ilyenkor kellene megállítani az időt !
Talán a művészet is részben abból született, hogy olyan heves volt az emberben a vágy: megállítani a tovatűnő időt, s megörökíteni azt, ami gyorsan elmúlik. Legalábbis ilyesmiket gondoltunk ott, az erdőben.
(Kép: wikimedia commons)
Nappal indultunk el Kaunasból Vilniusba, a Neris folyó menti úton. Kanyargós, változatos út ez. Dombok, zömök erdők, emitt apró városok, amott falvak. A trakai tavak... Mindezek gyors egymásutánban követik egymást.
A földnek ezen a kis darabján mintha egy ország minden jellegzetességét szándékosan összegyűjtötték volna. És megint csak szívesen megállna az ember, hogy itt éljen tovább, hogy bevethesse magát a litván nép életének legsűrűjébe, hiszen ez az élet, az első benyomásokból ítélve, igen egyszerű, dolgos és becsületes.
A Várhegyről, a Gediminas-toronyból belátni egész Vilniust; sötét erdőkkel borított hegyek övezik.
Mintha csészében terülne el a város, csészében, amely tele van párolgó levegővel és citromsárga levélkupacokkal. Az, ami innét föntről levélhalomnak rémlik, csupa nagy kert odalent. És ezekből a kertekből, hol itt, hol amott templomtornyok és háztetők emelkednek ki.
Van sok szép város, de olyan, mint Vilnius, ahol az egyszerű falusi táj közvetlen közelében ilyen kis területen zsúfoltak volna össze ennyi szép épületet – nincs még egy.
A Szent Szaniszló-székesegyház közvetlen közelében fut el, kavicsot csörgetve, a Vilnelé-folyó. Partjait sűrű fű nőtte be.
Mindenütt zöld, mindenütt göcsörtös, évszázados fák, mindenütt az ősz utolsó virágai.
Sokáig ültünk a Gediminas-vár mellvédjén, és néztük a várost, amelynek a legkisebb pórusát, minden kapualját átitatta a történelem és a kultúra.
Egy ilyen kapualjba, talán a Bernát-utcában, azzal az érzéssel léptünk be, amit jobb híján áhítatnak nevezünk.
A kapualjban, a pattogó vakolatú, vén falon táblát fedeztünk föl, ezzel a rövid szöveggel: „Itt lakott Mickiewicz“.
A kapualj egy csöppnyi udvarba nyílott, minden oldalról alacsony ház falai vették körül, rozzant fagaléria vonult körbe a földszint fölött; vadszőlő futotta be. Az udvar macskaköveinek közét felverte a fű.
A kapu fölött Vilnius ősi címere függött: Szent Kristóf átviszi a folyón a kisded Jézust.
Áthaladva a kapualjon egyszeriben több mint egy évszázadot léptünk vissza. Itt minden olyan, mint Mickiewicz idejében volt.
Nem tudom, miben rejlik a nagy emberek emlékével kapcsolatos helyek varázsa. Mert kétségtelenül van ilyen varázs.
Egyszerre megvan bennük az emberi szellem keltette büszkeség, költemények muzsikája, amelyek mintha távoli mezők mélyéről hangzanának ide; bennük van a felismerés, hogy ilyen esetekben az idő elveszíti romboló hatalmát, mert nincs feledés. Végül pedig egy fénylő és bátor gondolat boldog tudata, amelyet egy kiváló előd hagyott ránk örökül.
Igen, ez a költő szeretett Litvániája, amelyet könnyű szél lengette levegő borít el, madarak csicsergése tölt meg, nyugodt és erős, akár a szántóvető keze.
(....)
Vilniusban megnéztük a Gediminas-tornyot, a templomokat, a Sapegi-kriptát, az egyetemet, a Hegyes Kaput, a régi negyedeket és a kerteket.
Lehetetlen mindenről írni. De a legnagyobb élmény a Szent Anna-templom volt.
Láttam már gyermekkoromban, nyolcéves kisfiúként; még abból az időből emlékeztem rá. De most szebbnek mutatkozott előttem, mint ahogyan gyermekkori emlékeimben élt.
Ez a gót stílus legtisztább megjelenése, abból az időből, amikor a gótika még igen egyszerű és áttetsző volt. A nagy templom könnyűnek hat, mintha nem is volna súlya. Még Napóleon is azt mondta, hogy óvatosan, a tenyerén vinné Párizsba.
A Péter-Pál-templomban rengeteg a márványszobor. A számukra nem emlékszem. Úgy rémlik, lehet vagy másfél ezer.
Mindeddig nem sikerült kideríteni a szobrászok nevét, akik ezt a különös szoborgyűjteményt alkották. Alighanem olaszok voltak.
Nem törődtek semmivel, csak dolgoztak. Nyilván derűs lelkű fickók voltak, sőt: istenkáromlók. Gyönyörű növényi ornamensekkel díszítették a falakat. Különösen jól sikerültek a hosszú fűfonatok. Az ábrázolt szentek zömét úgy alkották meg, hogy megtartották a kánonokat. Ez azonban néha szemlátomást untatta őket. Ilyenkor faragtak egy sóvárgó és érzéki Mária Magdolnát – fűzőben és középkori öltözetben, vagy egy telt keblű nimfát szorongató faunt.
A márvány könnyű, meleg csillogása elönti az egész templomot.
(1954)
(Kép: wikimedia commons)
Konsztantyin Pausztovszkij: Messzi-bolyongás, Gondolat, 1974
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése