Stendhal szerette Pármát és A pármai kolostorban egyik leghíresebb regénye képzeletbeli színhelyévé tette. Talán Párma az a város, amely Stendhal munkássága eredményeképpen a leginkább hozzájárult egy fantasztikus Itália képének kialakításához: az idegenek egy évszázada hisznek benne, és csalódás tölti el őket, amikor rádöbbennek, hogy ez a kép nem felel meg a valóságnak.
Pármában mégis tovább él, legalábbis részben, ez az Itália, vagy talán Párma továbbra is tükröződik benne csipetnyi kacérsággal, és hisz is benne, meg nem is hisz. Mondottam, hogy Pármával kezdődik az igazi, az érzéki, a festői, a szélsőséges Emilia, csakhogy Párma jellege más, mint a többi emiliai városé. A „legfranciább” város, legjobban tudatában van annak, milyen játékot folytat. Érzékisége kevésbé komoly, jobban átszövi a kaland és a tréfa; hedonizmussá válik, önmagát ízlelgeti, örömét leli a kultúrában. Az emiliaiak hevessége lágysággal és egyfajta természetes nemtörődömséggel keveredik itt. Ugyanazok az impulzusok, de Pármában örömmel élik át őket zenére lefordítva. Tetszelegve, némi mesterkéltséggel és kevéske komédiázással, egy kis birodalom középpontjának érzi magát, egy udvar székhelyének, amely összehasonlíthatatlanul nagyobb minden más vidéki olasz városnál, amely valaha főváros volt.
(Piazza Garibaldi. Kép: Szeder László, 2007)
Éppen ezért Pármában egyedülálló, egyszerre vérmes és ironikus világba csöppenünk bele. Ereiben a melodráma vére csörgedezik. De egyszerre a természettől fogva és szórakozásból melodramatikus. Lakosai ilyenek, ráadásul olyannak játsszák meg magukat, amilyenek, mintha színházban néznék önmagukat. Ha van város, amelyre illik az elkoptatott jelző, hogy „bűbájos”, akkor Párma pontosan az, bár némi bosszúságot okoz a politikusoknak. Nagy mulatsággal hallgattam séta közben a pármaiak beszédét, ami egyébként nem nehéz dolog, hiszen a pármaiak mindig kissé színházat játszanak a nyilvánosság előtt. Beszédükben négy főmotívumot tudtam
megkülönböztetni. Az első az ének. Akárhová léptem be, mindenütt operákról, énekesekről beszéltek. A neoklasszikus stílusú Teatro Reale Mária Lujza ajándéka: Párma tehát a Pó-vidék egyik legszebb színházának birtokosa. Sajnos ma már kevesebb a kiváló előadás, mint a múltban, amikor e nehéz közönség előtt letenni a próbát annyit jelentett az énekes számára, hogy a dicsőség útjára lépett. Minden vidéki színház átmegy a kritikus időszakon: az okokról Milánóban beszéltünk a Scaláról szólva. Ám a hallás finom marad, még akkor is, ha kissé eldurvították a beözönlő vidékiek: a közönség a legkisebb hamis hangra is felszisszen, mint ahogy a láb megrándul a térdre adott hirtelen ütéstől. Itt még zajosan bukhat meg az opera, és kegyetlenül, szenvedéllyel ítélik el az énekest, mert az emiliaiak szíve nem nagyon hajlik irgalomra. Mesélik, hogy egy pályaudvari hordár, mikor az induló utasok közt felfedezte a kifütyült rossz tenoristát, megkérdezte tőle: „Ön az, aki tegnap este énekelt ? Akkor vigye csak maga a csomagját !” És nem igaz, hogy csökken a dalszínház iránt érzett szenvedély. Egy jéghideg téli napon magam is láttam: a fiatalok már délben sort álltak, hogy feljussanak a karzatra. Természetesen Pármában mindenki énekes. Véletlenül hallottam egy fagylaltárus fiút: a Lohengrint énekelve hívta a vevőket. Azt mondják, hogy a pármaiak zenei ízlése a lírai operára korlátozódik. Csakhogy egy egyszerű ember az ablakom alatt elhaladva Beethoven egyik szimfóniáját fütyörészte. Ami másodszor fordult elő életemben: a pármai népfivel és egy párizsi kölyökkel. És fölösleges arra emlékeztetni, hogy Toscanini és Pizzetti pármai, és hogy Verdi itt született a közelben. Szóval alig van olyan nyilvános hely, ahol a látogató ne azt hallaná, hogy a jelen vagy a múlt énekes-produkcióit magasztalják, pocskondiázzák, mérlegelik.
A beszélgetések második témája az autó, a motorkerékpár és általában mindenféle motor. Ez más városokra is vonatkozik, mint például Modenára, de Pármában jobban megjátsszák a szenvedélyt. Mindig összeáll egy-egy csoport jó barát, megvitatják, hogyan kell kétszázharminc kilométeres óránkénti sebességgel venni az adott kanyart, és vita közben olyan mozdulatokat tesznek, mintha valóban fognák a kormányt.
(Kőoroszlánok a pármai katedrális bejáratánál. Kép: Szeder László, 2007)
A beszélgetések harmadik szála az evés. Ennek a munkás tartománynak a gazdasági élete mezőgazdasági-ipari és szinte teljes egészében az élelmezés körül forog. A pármai ember falánk, mint minden emiliai, de itt azzal büszkélkednek, hogy ízlésük kifinomultabb, hogy – majdnem így mondanám – szeszélyesebben készítik el ugyanazokat az ételeket. Itt Itáliának ama vidékére lépünk, ahol a táplálkozás a kultúrának, szinte a műveltségnek is egyik jele: sokféleképpen variálnak egyazon ételt, a tudatlan idegen hasonlónak érzi a változatokat, de a helybéli legélesebb (nem merem mondani: a legínyencebb) elmék számára mindegyik nagyon is más. A világért sem szabad például összekeverni a pármai „barikát”, a párolt hús, a sajt, a tojás, a kenyérmorzsa és a kolbász dús keverékével, sem a bolognai „húsostáskát” a romagnai „húsostarisznyával”. Mindenki meg van arról győződve, hogy az ő ételspecialitása ínyenceknek való, minden más csak műveletlen zabálóknak. És az olyan érv, amelyet Emiliában – Pármától Riminiig – nem lehet elfelejteni.
A negyedik fonal Mária Lujza és az ő nagyhercegsége. A nagyevő és pocakos utolsó Farnesék kevés nyomot hagytak maguk után. De még ma is él a hercegség iránt érzett szeretet vagy legalábbis a pármaiaknak mulatságot okoz ezt állítani. Ami érthető is, ha meggondoljuk, hogy a „hercegség” alatt Párma jó részét az udvar alkalmazta, több ezer személy űzte kevés munkával a legfurcsább mesterségeket. Mária Lujza „jóságos” volt, anyai, nem állt bosszút, bőkezűsködött, hisz Pármát elárasztotta ajándékokkal, köztük a színházzal; azt olvastam róla, hogy a „legjobb fejedelemasszony” volt, aki „harminckét esztendő szelíd és bölcs kormányzással” ajándékozta meg a várost. Az idézett kifejezéseket egy helyi kutatótól kölcsönöztem: Glauco Lombardi tanár a „hercegség” emlékeit gyűjti, ápolja az uralkodónő emlékét, akiben a legkisebb foltot sem hajlandó meglátni. Ezért nevezi a nép „Mária Lujza utolsó szeretőjének”. Érdekes múzeumát a Takarékpalotában fogják elhelyezni. Elmondom még, hogy Párma a férfiúi és női elegancia városa, még az alsóbb osztályok köreiben is. Mindenki ápolt külsejű, sehol nem láttam oly tiszta és gondosan manikűrözött körmöket, mint Pármában, annyi férfit, aki hegyes orrú, gombos szaloncsizmát visel, és annyi kámeaköves gyűrűt. Mondottam már, hogy Párma szinte egész ipara élelmezési ipar: sajt, kolbász, paradicsomkonzerv, tészta, cukor, tésztakészítmények. De illatszerek is. Az Adams, ez a bájos és modern illatszergyár, nem párol illóolajokat, hanem saját receptjei alapján keveri a külföldi termékeket, és a keverékekből új illatokat varázsol elő. Nehéz elképzelni iparágat, amely jobban megfelelne Párma egyik arculatának.
Ragyogó művész-város. Festői lángelméjét Correggio személyében találta meg, később, egy lépcsőfokkal lejjebb, Parmigianino „francia” bájában. Pármában láthatók Correggio nagy freskói: a székesegyház kupolája, a Szent Pál kincstára, nem is szólva a táblaképekről, mindenekelőtt a Szent Jeromos Madonnája című képről az Országos Képtárban. Correggio kifejezi Pármát: erőteljesen érzéki, de morbid érzékiség; beteges és szeszélyes lesz és beleillik a feminin puhaságba. Ha körülnézünk, észrevehetjük, hogy Correggio asszonyai és puttói járnak még ma is Párma utcáin, különösen a sikátorokban. És Pármában Correggio ma is majdnem olyan eleven személy, mint Mária Lujza, a helyi írásokban még mindig „az isteni Correggio” a neve. (….)
(A pármai dóm kupolája. Forrás: wikimedia commons)
(….)
Párma környéke nem csupán Fidenzát és nagy katedrálisát öleli magába: nagyúri, nyájas táj ez, tele szép kastélyokkal és szép villákkal; Sant’Agatában, Busseto mellett van Verdi villája: kényelmes és nyugodt a XIX. századi bútorzat, a Verdi-archívumot még csak részben aknázták ki.
Párma életvidám város, és a kultúra szerves része hedonizmusának; ebben is némileg francia. Emilia városai közül, Bolognát kivéve, a legfogékonyabb a kultúra újdonságai és különcségei iránt.
(….)
(…) Párma határában sok a kisbirtok, de a kisbirtokos, akárcsak egész Emiliában, baloldali. Párma szélsőségessége egyébként egészen más, mint a többi emiliai város virulensebb szélsőségessége. Általában a pármaiak sem éppen jámbor lelkek, és még mindig megvan bennük a szinte reneszánsz előszeretet egynémely, kissé kegyetlen szórakozás iránt. Mindazonáltal érdek nélkül való, önmagát ismerő kegyetlenség ez, legtöbbször kimerül a tragikus dolgokon való tréfálkozásokban és élcelődésekben, ami a műélvezetből és a gyors észjárásból fakad. Ápolja az erős tréfák sajátos hagyományát, amely Ravennában éri el tetőpontját, ott majd jobban megértjük. De a pármaiak egyben életvidám, lassú mozgású teremtések, nem szeretik a cselekvést és a kellemetlen érzelmeket. A politikai szélsőségesség itt kevés vérontást okozott, még a felszabadulást követő napokban is. Párma lakosai örömmel szögezik le, hogy ebben különböznek a reggióiaktól és a modenaiaktól. Pármában a hevesség a fantáziában oldódik fel.
(1957)
Guido Piovene: Utazás Itáliában, Gondolat, 1971
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése