Délen, Paraná állam felé, különféle okokból, a térítőtől való növekvő távolság, a magasabban fekvő földek miatt és az altalaj vulkanikus szerkezete miatt mások a tájak, más az életforma. Ott egymás mellett, még a polgárosult központokhoz közel találhatjuk a bennszülött lakosság maradványait és a belső gyarmatosítás legmodernebb formáit. Ezért is tettem első kirándulásaimat Paraná északi részének ebbe az övezetébe.
Alig kellett huszonnégy óránál tovább utaznom, már el is értem a São Paulo állam határán, a Paranapanema folyón túl levő nagy, mérsékelt éghajlatú és nedves fenyőerdőbe, mely oly sokáig állt ellen az ültetvényesek behatolásának; ez az erdő, a még ott kóborló indián csapatoktól és néhány magányos úttörőtől, általában kis, feltört földeken kukoricát termelő parasztoktól eltekintve, az 1930-as időkig gyakorlatilag érintetlen maradt.
Brazíliába érkezésem idején indult fejlődésnek ez a vidék, főként egy angol vállalat tevékenységének hatására; kezdetben a kormány másfél millió hektár földet engedett át neki, azzal a kötelezettséggel, hogy a vállalat utakat és vasutakat épít rajta. Az angolok felparcellázták és maguk is el akarták adni ezt a területet, elsősorban a Közép- és Kelet-Európából származó bevándorlóknak, de a vasutat meg akarták tartani, abban a reményben, hogy azt jövedelmezővé teszi a mezőgazdasági termelés. 1935-ben már folyt a kísérlet: az út tervszerűen növekedett az erdőn át; 1930 elején ötven kilométer hosszú volt, a végén meg már százhuszonöt; 1932-ben kétszáz, 1936-ban kétszázötven. Minden tizenöt kilométerre állomást építettek egy négyzetkilométernyi feltört föld szélén, ahol majd város lesz. Ahogy múlt az idő, úgy népesedett be a környék; ha az ember végighaladt ezen a szakaszon, először Londrinát érintette, a legrégibb várost, amelynek háromezer lakosa volt, aztán Nova Dantzigot kilencven lakosával, Rolândiát hatvan lakosával és a legifjabb települést, Arapongast, ahol 1935-ben csak egyetlen ház és egyetlen lakos volt: egy középkorú francia, aki magányosan folytatta üzleteit az 1914-18-as háborúból megmaradt katonai lábszárvédőjében és szalmakalapjában. Pierre Monbeigtől, ennek az úttörő-telepes szegélynek nagy szakértőjétől úgy hallom, hogy Arapongasnak 1950-ben tízezer lakosa volt.
Ha az ember lovon, vagy teherautón járta be a vidéket az újonnan épített utakon, melyek úgy követték a hegyek gerincét, mint a római utak Galliában, nem tudhatta, hogy eleven tájon jár: az elnyúló parcellák egyfelől az útnak támaszkodtak, másfelől a pataknak, az pedig ott futott minden völgy mélyén: de a telepítés lent a víz mentén kezdődött; a derrubada, a feltört ugar lassan kúszott fel a domboldalra, úgyhogy magát az utat, a civilizáció jelképét is vastag erdőtakaró ölelte, amely néhány hónapig vagy néhány évig még sörényével díszítette a dombok tetejét. De a völgyek mélyén, a terra roxá-n, ezen a lilás és szűz földön már kibújt a mindig mesésen sikerült első termés, nagy, heverő fatörzsek és tönkök közt. A téli esők majd termékeny talajjá változtatják, de szinte azonnal magukkal is sodorják őket a lejtőkön, és velük együtt azt a humuszt is, ami az eltűnt erdőt táplálta, azt az erdőt, amelynek majd hiányozni fognak visszatartó gyökerei. Várunk tíz-húsz-harminc évig, amíg egy kiszikkadt és letarolt táj képét nem ölti ez a Kánaán ?
Pillanatnyilag a bőség nehezen kivívott örömeit élvezték a bevándorlók; pomerániai vagy ukrajnai családok, akiknek még nem futotta az idejéből, hogy házat építsenek maguknak, és állataikkal osztottak meg egy deszkafészert a patak partján; dicsőítették ezt a csodálatos rögöt, melynek előbb meg kellett törni tüzes hevét, betörni, mint a lovat, hogy a kukorica és a gyapot szárba hajtson, ne vesszen a buja növényzetbe. Az egyik német földművelő sírt örömében, amikor a néhány magból sarjadt citromfaligetet mutatta nekünk. Mert ezeket az északi embereket nemcsak a termékenység ejtette zavarba, hanem talán még inkább a csak tündérmesékből ismert különös termények is. Mivel az ország a trópusi és a mérsékelt égöv határán fekszik, néhány méteres szintkülönbség már érezhető éghajlati eltérést okoz: mindent egymás mellett termelhettek, a hazai föld növényeit és az amerikaiakat, elbűvölte őket ez a paraszti szórakozás, és egymás mellé ültették a gabonát és a cukornádat, a lent és a kávét…
A fiatal városok teljesen északiak voltak; az új bevándorlók itt csatlakoztak a régiekhez: németek, lengyelek, oroszok, kisebb mértékben olaszok, akik alig száz évvel ezelőtt az állam déli részében tömörültek, Curitiba körül. A deszkából vagy négyszögűre vágott fagerendákból készült házak Közép- és Kelet-Európát idézték fel. Küllős, négykerekű, lófogatos kocsik pótolták az ibériai ökrös szekereket. De ezeknél a meglepő maradványoknál ott is izgalmasabbak voltak a gyors ütemben kibontakozó jövő körvonalai. Az alaktalan térség napról napra városiasabb képet öltött; úgy bontakozott ki, mint egy embrió, amely sejtekre oszlik, majd a sejtek csoportokba rendeződnek, mindegyik a saját rendeltetése szerint. Londrina már rendezett város volt nagy utcájával, üzleti központjával, iparos- és lakónegyedével. De miféle rejtélyes alkotók munkálkodtak azon az üres telepen, amelyen Rolândia és főként Arapongas feküdt, hogy alakítottak ki itt ilyen, ott olyan lakostípust, és hogy határozták meg minden övezetnek a külön rendeltetését, külön hivatását ? Az erdő mélyén, ezekben az önkényesen kivájt négyszögekben, a derékszögű utcák kezdetben teljesen hasonlóak: jellegtelen mértani vonalak. Egyesek mégis központiak, mások periferikusak; egyesek párhuzamosak, mások pedig merőlegesek a vasútvonalra vagy az útra; így az előbbiek a forgalom irányában vezetnek, az utóbbiak meg keresztezik és megszakítják a forgalmat. A kereskedelem és az üzleti világ a szükségképpen nagy vevőkörrel biztató előbbieket választja; a magánházak és bizonyos közszolgáltatási szervek ellenkező okból az utóbbiakat választják, vagy oda szorítják vissza őket. Egyfelől a központinak és a periferikusnak, másfelől meg a párhuzamosnak és a merőlegesnek ez a két ellentéte, különböző összetételekben a városi élet négy módját határozza meg, és ezek alakítják majd ki a jövendő lakosokat; egyeseknek kedveznek, másokat elbátortalanítanak, sikereket vagy kudarcokat szülnek. De ez még hagyján, mert e lakosok is két típusra oszlanak: a társas hajlamúakra, akik annál jobban szeretik a környezetüket, minél városiasabb, és a szabadságukra kényes magányosokra; így egy másik ellenpont is létrejön, és tovább bonyolítja az elsőt.
Végül, meg kell adni, sok városban rejtélyes tényezők is munkálkodnak, nyugat felé terelik a városokat, és nyomorra vagy hanyatlásra ítélik a keleti városnegyedeket. Talán csak annak a kozmikus ritmusnak egyszerű kifejezése ez, amely kezdettől fogva azzal az öntudatlan hiedelemmel itatta át az emberiséget, hogy a napmozgás iránya pozitív, a fordított irány pedig negatív; hogy az első a rendet fejezi ki, a második a zűrzavart. Bizony már hosszú ideje nem imádjuk a napot, és nem ruházzuk fel a négy égtájat varázslatos tulajdonságokkal: színekkel és erényekkel. De bármennyire berzenkedik is euklidészi szellemünk a tér minőségi felfogása ellen, a nagy csillagászati vagy éppen időjárási jelenségek tőlünk függetlenül is hatnak a tájakra valami észrevehetetlen, de múlhatatlan tényezővel, és a kelet-nyugati irány a megvalósulást jelenti minden ember számára, és az északi félgömb mérsékelt égövének lakója szerint az észak a hideg és az éjszaka székhelye, a dél pedig a melegé és a fényé. Mindebből semmit sem árul el az egyén ésszerű viselkedése. De a városi élet furcsa ellentétet mutat. Jóllehet a civilizáció legbonyolultabb és legkifinomultabb formáját képviseli, kis helyen megvalósult kivételes emberi zsúfoltságával és időkörének tartamával öntudatlan magatartásokat kristályosít ki tégelyében, parányi sokad-mozzanatokat, de azok, az őket azonos okból és azonos módon kifejezésre juttató egyedek száma miatt, nagy hatásokat képesek előidézni. Így a városok növekedése keletről nyugat felé és a fényűzésnek meg a nyomornak e szerint a tengely szerint való elkülönülése érthetetlen lenne, ha nem ismernénk fel a városoknak azt a kiváltságát – vagy kötelmét – , hogy mint valami mikroszkópnak, sajátos képességük van, hogy megmutassák és felnagyítsák a közösségi tudat tárgylemezén ősi, de még mindig élő babonáink nyüzsgő baktériumait.
(….)
Dél-Brazília többrétű városaiban a titkos és makacs akarat, amely a házak elhelyezkedésében, a főútvonalak szakosításában, a negyedek születő stílusában nyilvánul meg, annál is inkább jelentősnek tűnt, mert megmerevítette s így aláásta azt a szeszélyt, amelynek a város a születését köszönhette. Londrina, Nova Dantzig, Rolândia és Arapongas – amely egy csapat mérnök és üzletember elhatározásából kelt életre – lassan egy igazi rend konkrét különféleségébe illeszkedett be, mint egy évszázaddal korábban Curitiba is, mint ahogy talán Goiânia is ezen az úton halad.
Táborozók, táborozzatok Paranában. Vagy mégse; inkább kerüljétek el. Tartsátok csak meg zsíros papírdarabjaitokat, törhetetlen kis flaskáitokat és nyitott hasú konzervdobozaitokat Európa utolsó kies helyei számára. Ott üssétek fel tarka sátraitok raját. De a frissen feltört föld szegélyén túl tartsátok tiszteletben – legalább a végleges kifosztásig tartó rövidke haladék lejártáig – az üde tajtéktól habzó hegyi patakokat, melyek szökdécselve szaladnak le a bazalt lilás oldalába vájt lépcsőkön. Ne tapossatok a csípősen friss, vulkanikus mohákon: bár megtorpannátok a lakatlan mezőségek és a nagy, nedves toboztermő erdők küszöbén, melyek szétrepesztik a liánok és a páfrányok kusza szövevényét, és a mi fenyőfáink fordított mását rajzolják az égre: nem a csúcsuk felé hegyesedő kúpokból állnak, hanem ellenkezőleg – szabályos növényzet, amely elbájolná Baudelaire-t - , fáik lépcsőzetesen helyezik el ágaik hatszögletű tányérját a törzs körül, odafönt terebélyesítik ki, és ott hatalmas, ernyős virágba bomlanak. Szűz és ünnepélyes táj ez, amely, úgy tűnik, temérdek évszázadon át érintetlenül óvta meg karbonkori arcát, amit a térítőtől való távolsággal együtt a tengerszint feletti magasság ment meg az amazoni zűrzavartól, és valami különös méltósággal és renddel ruházza fel, hacsak nem egy ősi életforma hatását látjuk benne, a mienknél bölcsebb és erőteljesebb fajtáét; ez a faj eltűnt, és ennek köszönhetjük, hogy behatolhatunk ebbe a fenséges parkba, de itt ma már csönd és elhagyatottság honol.
Megjegyzés: az egykori Nova Dantzig település ma a Cambé nevet viseli.
Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok, 1955 (Európa, 1979)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése