Az Utópia nem válhat Valóra. Csak az illuzórikus megjelenítés válhat Valósággá, amelyet esztétikai konstrukcióként, a Boldogság társadalmához szükséges díszletként léptetnek életbe. Valóra válhat az Utópia, ha megteremti önmaga illúzióját, és elhiteti mindenkivel, hogy létezik ez a Kísértetsziget. Tehát akkor jön létre az ideális társadalom, ha az Álom túlnő a Valóságon, ha belemerül az általa teremtett konstrukciók kifogástalan geometriájába, kivet magából minden oda nem illő elemet és dolgot, mindent, ami megkeseríthetné a feledés édességét.
Ego me non fallo! Láttam ezt az álmot. Az Álmok Napvárosában születtem, ahol két Város létezett egymás mellett - a Boldogság társadalma, amiben mindenki hitt, és maga a Város. Az előbbi szétszóródott, az utóbbi viszont fennmaradt, emléket állítva az elérhetetlenre való törekvésnek, a Boldogságnak nevezett romantikus, egzaltált művészet gigantikus díszleteként. Valóra vált az Utópia! A város, ami nincs, létezett! Két tanúm van rá: a Napváros és én.
Gyerekkoromban megrémített a Napváros felfoghatatlan szépségével. Csak később tárult fel előttem. Csak később tárult fel előttem e szépség titkos értelme, amikor dekadens lettem; előtte pedig megszerettem Nyemigát. Nyemiga volt a régi Minszk központja, a lelke és a teste, a meder, amely összegyűjtötte északról, nyugatról és keletről a régi külvárosok patakjait. Délről határolta a Várost, melynek egy darabja - a Lenin tértől a parkok felé tartó, a Belbiztonsági Palotát is útba ejtő Proszpekt egy szakasza - ott tornyosult fölötte.
Valaha itt kanyargott a Nyemiga folyó, a neve azt jelenti litvánul, álmatlanság vagy az, ami nem alszik. Tehát az Álmatlanságra építették a Várost, a folyóra, amely a föld alá bújt, föld alatti medrébe rejtőzött, amikor ideért a terjeszkedő Birodalom. Később kiszáradt kétségbeesésében a véres part átkától, amely nyolc hosszú évszázada sújtotta; ezért is zárták csőbe, és rejtették a Város alá. Az Álmatlanság partján nőtt ki a földből Nyemiga kerület.
(....)
Ennek ellenére szerettem Nyemigát, a meghitt kis utcákat, a különös melléképületekkel toldozgatott alacsony téglaházakat, a málló falakat, amelyek kifinomult pasztellszínűvé fakítottak a hosszú évek alatt rájuk kent festékek rétegei. Nyemiga tele volt macskákkal, kóbor kutyákkal és más érdekes életformákkal. Az udvarokban üvegesekkel, késeket élező köszörűsökkel is találkozhatott az ember, alighanem ők voltak az utolsó házalók Minszkben. Mentek egyik házból a másikba, primitív szerszámokkal megrakodva, énekszóval reklámozták a lakóknak egyszerű szolgáltatásaikat. A cserépkályhákkal fűtött régi házak kéményeiből dőlt a füst, így Nyemigának mámorító illata volt. Nem lehetett nem szeretni ezt a füstszagot, amely évezredek óta benne volt a génjeinkben, mert elválaszthatatlan a tábortűz emlékétől, az ősi életmód melegétől és nyugalmától. Az egész kerületet átjárta a házi tűzhely édes emléke. Ahogy közeledtem Nyemigához, már éreztem, teljesen betöltött, amikor a kanyargós utcáin rohantam, próbáltam utolérni anyámat, aki a munkahelyére, a régi, történelmi emlékekkel telezsúfolt bérház emeletén sorakozó okos szekrényekhez sietett.
Ez volt a kormányzósági Minszk Nyemigája. A koloniális történelem két évszázada lemosta körméről az európai lakkot. Hosszú évekkel később rábukkantam néhány régi metszet reprodukciójára, a képek különböző városrészeket ábrázoltak. Megdöbbentem, mennyire más látvány volt ez, mint az én gyermekkori Minszkem. Nagyon európai várost láttam rajtuk, a stílus Vilnára emlékeztetett: cserepekkel fedett meredek háztetők, templomtornyok, városháza, jezsuita kollégium, bámulatos épületegyüttesek. Később megtudtam, hogy valóban ugyanazok az építészek tervezték Minszket és Vilnát. A Város e vidék katolikus székhelye volt. Mielőtt ideért a terjeszkedő Birodalom, a huszonnyolc katolikus és unitus kolostor és templom mellett csak egyetlen pravoszláv templom volt Minszk területén. Csak a Fő téren nem kevesebb mint öt barokk székesegyház állt. Nem a háborúkban pusztultak el, a 19. században rombolták le vagy építették át őket lengyel-pravoszláv mintára. Ez is beletartozott az oroszellenes felkelésekért kapott büntetésbe.
Ez volt a kormányzósági Minszk Nyemigája. A koloniális történelem két évszázada lemosta körméről az európai lakkot. Hosszú évekkel később rábukkantam néhány régi metszet reprodukciójára, a képek különböző városrészeket ábrázoltak. Megdöbbentem, mennyire más látvány volt ez, mint az én gyermekkori Minszkem. Nagyon európai várost láttam rajtuk, a stílus Vilnára emlékeztetett: cserepekkel fedett meredek háztetők, templomtornyok, városháza, jezsuita kollégium, bámulatos épületegyüttesek. Később megtudtam, hogy valóban ugyanazok az építészek tervezték Minszket és Vilnát. A Város e vidék katolikus székhelye volt. Mielőtt ideért a terjeszkedő Birodalom, a huszonnyolc katolikus és unitus kolostor és templom mellett csak egyetlen pravoszláv templom volt Minszk területén. Csak a Fő téren nem kevesebb mint öt barokk székesegyház állt. Nem a háborúkban pusztultak el, a 19. században rombolták le vagy építették át őket lengyel-pravoszláv mintára. Ez is beletartozott az oroszellenes felkelésekért kapott büntetésbe.
Nagyon sokáig rombolták Nyemigát. Először egyetlen nagy díszletté, gigantikus romhalmazzá változtatták, ahol a Szovjetunió legkülönbözőbb tájairól érkező forgatócsoportok készítettek háborús filmeket. Megint lövedékek robbantak, géppuskák ropogtak, tűzvész pusztított, tankok dübörögtek, horogkereszttel vagy vörös csillaggal az oldalukon. Aztán jöttek a buldózerek.
Sajnáltam ezt a városrészt, mindig olyan elragadó volt, egyszerű emberi melegséget sugárzott. Sokáig nem tudtam megérteni, mire jó ez az egész, minek hozták ide ezeket a szörnyű gépeket, miért sújtanak több tonnás homokzsákokkal gyerekkorom falaira. Miért rombolják le ezt a kis jó világot, ahol az a régi ház állt, benne az okos szekrényekkel, meg az a gyűlöletes éjjel-nappali bölcsőde; ahol a pékségeknek meleg kenyér illatuk volt, az öreg kurdok meg fabódékban ültek, és pár kopejkáért kipucolták a helyi dandyk cipőjét, az anyák pedig a miniatűr udvarokon terítették ki a frissen mosott fehérneműt. Ahol üvegesek, macskák és okos szemű kutyák kóboroltak; ahol mindent belengett a cserépkályhákban és a konyhai tűzhelyekben égő szén füstös aromája. Nem értettem, miért ölik meg az Óváros testét - mert hát pontosan Nyemiga volt a régi Minszk teste. Nélküle külvárosok szilánkjaira pattant szét, széthullott, szétesett, és önmaga kísértetévé vált.
Később sokan mondták, hogy ez egyszerűen annak a folytatása volt, amit a Birodalom már régóta csinált velünk. Én viszont úgy gondolom, új életteret követelt magának a Napváros. Amíg élt Nyemiga, itt nem volt egyedül. Nyemiga régi vetélytárs és ellenség. Amíg élt, a Napváros nem merülhetett bele teljesen az édes álmok világába, hiszen az egyik az Álmok Napvárosa, a másik pedig az Álmatlanság volt, Az, ami nem alszik. Fölébresztette, nem hagyta aludni. Az egyik álmatlan Éjszaka volt, a másik derűs Nap. Előbb vagy utóbb meg kellett fojtania.
Aztán megértettem, hogy volt még egy ok Nyemiga meggyilkolására. A neve magában hordozta a véres part átkát, és nem volt menekvés, minden elpusztult vagy eltűnt, ami hozzá tartozott. 1067-ben a Nyemiga partján vívták a csatát, amellyel kezdetét vette Minszk története. Izjaszlav kijevi, Szvjatoszlav csernyigovi és Vszevolod perejaszlavi fejedelem egyesített csapatai szétverték Vszeszlav polocki fejedelem hadát, bevették a várost, és bosszúból mind egy szálig lemészárolták a lakóit. A Nyemigánál, mint kévék, hevernek a fejek, ottan acélcsépekkel csépelnek, a szérűn az életet szétterítik, kifújják a lelket a testből. A Nyemiga véres partját búbánattal vetették be. Így írta le ezeket az eseményeket az Igor-énekben a krónikás.
Az Álmatlanság lett e táj föld alatti folyója, a halál folyója, amely a megszámlálhatatlanul sok háborúban odaveszett áldozatok lelkét sodorja magával. Nyolc évszázaddal a véres parton végzett mészárlás után a Nyemiga folyó kiszáradt, csőbe zárták és a föld alá vezették. De megmaradt fölötte Nyemiga város, amelyet száz évvel később küldtek a föld alá, a folyó után. Erre vezették a fő útvonalat, pár évvel később pedig metróállomást építettek a helyén - pontosan a véres parton -, és azt is Nyemigának nevezték. És eltelt még néhány év, majd nagy tragédia történt az állomáson. Ötven gyerek életét vette el a föld alatti folyó. Annál szörnyűbb a történet, minél jobban megismerjük a tragédiát kísérő misztikus eseményeket.
Egy nyári vasárnapon történt. Ugyanolyan nap volt, mint az összes többi. A Városban reggel óta nagy volt a hőség. A levegő meg párás, mint vihar előtt mindig. Este szörnyű hír dúlta föl a Várost. Még senki sem tudta pontosan, mi történt, de mindenki érezte, hogy valami nagyon rossz. Senki sem tudott hasznos információt adni, egyszerűen tényleg nem lehetett még tudni semmit. Később a legapróbb részleteket is megismerhette mindenki.
Azon a napon koncert volt a Nyemiga metróállomás melletti réten, több ezren jöttek el, főként egyetemisták és középiskolás diákok. Hirtelen vízfal zúdult az égből a rétre. Azt mesélték a szemtanúk, hogy nem felhőszakadásra, hanem folyékony falra, folyóra emlékeztetett, amely az égből zúdult az egykori véres partra. A város más kerületeiben még nem esett vagy épp csak szemerkélt az eső. A metróállomásra rohantak a gyerekek, hogy menedéket találjanak a víz elől. Több százan futottak le a Nyemigához vezető aluljáróba. És pontosan ott, a föld alatt tapostak agyon a szó szoros értelmében véve ötvennégy személyt.
Megismétlődött a majd’ ezer évvel korábbi történet: A Nyemigánál mint kévék hevernek a fejek, ottan acélcsépekkel csépelnek, a szérűn az életet szétterítik, kifújják a lelket a testből. A Nyemiga véres partját búbánattal vetették be. Megint pusztított a véres part átka. Visszatért a folyó, lezuhant az égből, magával ragadta a Város gyermekeit, és megölte őket a partján, de most már a föld alatt, hisz a Nyemiga már hosszú évek óta föld alatti folyó.
A föld alatti folyó véres partja, Azé, ami nem alszik...
(...)
Nem a történelem véletlenszerű szeszélyével magyarázható az, hogy a Napváros éppen Minszkben materializálódott. A Város, melynek története egy nagy temetőben, a Nyemiga véres partján kezdődött, maga is halott istenek temetője lett. Több város született és porladt szét a területén. Különböző korokban volt katolikus, pravoszláv, zsidó, szarmata, barokk, kormányzósági, szovjet és birodalmi. A Város minden halál után nem a korábbi hagyomány folytatójaként, hanem teljesen új teremtményként született újjá; a lakóinak másoktól eltérő esztétikájuk, erkölcsük, mitológiájuk és vallásuk volt. Mintha több nomád horda jött volna erre a helyre: építkezett, aztán elment, magával vitte a Városát, csak egy újabb kulturális réteg porát és föld alatti energianyalábokat hagyott maga után. Az egész környéken szétszórta az ősök csontjait.
Volt-e ennél jobb hely, ahol megszülethetett az Utópia Napvárosa, a Szigeté, ami nincs, mint az Ország, ami nincs, ahol a Nemzet él, ami nincs, a fővárosa pedig a Város, ami nincs? A Napváros mint fizikai test csakis eszményien testetlen városba költözhetett. Az esetek felében bármely más város reális fizikai teste eltaszítaná az agresszort, konfliktusba kerülne vele, és vagy megfojtaná, vagy ő maga pusztulna el. Egyébként végül a Napváros merész tervezetére is ez várt.
Természetesen nem Minszkben kellett volna felépülnie a nagy Utópia eszményi Városának, hanem a kommunista Birodalom legfőbb oltárán, Moszkvában. Pontosan Moszkvának, és csakis neki kellett volna igazi Napvárossá válnia. Minszk csak nyitány volt, diadalív, az igazi Napváros előtt nyíló Kapu. De volt valami Moszkvában, amivel nem számoltak az egész tervezet értelmi szerzői, nem vették figyelembe azokat a körülményeket, amelyek lehetetlenné tették a megvalósítását. Nem ölték meg az óváros testét. Nem rombolták porig a kremleket és tagankákat, arbatokat és petrovkákat, a Vaszilij Blazsennijt és a Zamoszkvorecsijét.
Megremegett a kezük, és nem tudták rászánni magukat ilyen áldozatra, mert hát nem akármilyen Várost kellett volna Marduknak áldozniuk, hanem a gyermekkoruk testét, a boldogságuk privát országáról őrzött emlékeiket. Könnyű ezt megtenni Minszkkel vagy más fehérorosz várossal, mert ezen a tájon gyakran gyilkoltak városokat különösebb szívfájdalom nélkül. Moszkvának csak néhány testrészét amputálták, így végül az egész nagy tervet agyonnyomta az óváros teste, amely megmaradt gigantikus energiakonglomerátumnak, bár a Napváros fragmentumai azért itt-ott beékelődtek a tverszkij bulvárok és patriarsije prudik, zarjagyjék és sztolesnikovszkijok közé.
Minszkben maradéktalanul megvalósult a terv, elkészült az Ideális Város nyitánya. Úgy akarta a sors, hogy ez a nyitány legyen az egyetlen testet öltött Napváros, az első és az utolsó, amelyet itt és csak itt építettek föl...
Artur Klinau: Minszki útikalauz (Pálfalvi Lajos fordítása)
Lettre, 2009 ősz, 74. szám http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre74/klinau.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése