2011. november 30., szerda

Harry Mulisch Hollandiáról

1. lecke
Holland tartomány Hollandia nyugati részén fekszik, mint ahogy Anglia Nagy-Britannia déli részén. A kívülállók gyakran keverik össze a részt az egésszel, mivel emberemlékezet óta ez a hatalom központja: nemcsak a politikai hatalomé, hanem a gazdasági, az intellektuális, a művészeti és az információközvetítő hatalomé is, és mindenféle másé, ami még egyáltalán létezik. A tartományt egy nagy, városiasodott terület uralja, amit „Randstad”-nak neveznek. A Randstad legfontosabb körzeteinek a neve: Amszterdam, Haarlem, Leiden, Hága, Delft, Rotterdam és Utrecht. 

2. lecke
Amszterdam ugyan Hollandia fővárosa, mégis legfőképpen Holland tartomány szíve. Talán azért is, mert a kormány nem a fővárosban székel, hanem Hágában – mivel az emberek gyűlölik a centralizmust –, a történelem folyamán Amszterdam makacs és szabad szellemű várossá vált, félreismerhetetlenül anarchista vonásokkal. Akár „Amszterdam köztársaság”-ról is beszélhetnénk. Minden, aminek köze van a művészethez és a kultúrához, Amszterdamban található. Minden hollandi vagy holland, aki ezen a területen akar valamit elérni, Amszterdamba költözik. Az amszterdamiak éppúgy különböznek a hollandiaktól, mint ahogy a hollandiak a hollandoktól. 

3. lecke
A pénzkeresés színtere Rotterdam. A történelem cinizmusa, hogy az 1940-es német bombázás következtében most úgy néz ki, mint egy német város. Kikötője, mely a világon a legnagyobb, valójában német kikötő. 

4. lecke
A szomszédos országok, Belgium, Franciaország és Németország, arccal az európai kontinens felé fordulnak, háttal a tengernek, Hollandia viszont arccal a tenger felé fordul, háttal Európának. Ebben az értelemben Holland tartomány Hollandia keleti részének is hátat fordít, az összes hozzá tartozó feszültséggel együtt. Amikor 1939-ben német megszállás fenyegetett, előkészületeket tettek arra, hogy keresztülvágják a folyók gátjait, és hagyják víz alá kerülni Hollandia keleti részét, hogy Holland tartomány így bevehetetlen szigetté váljon. A holland tudatban Amerika közelebb van, mint Németország. Hollandia és Németország közel helyezkednek el egymáshoz, de hátat fordítanak egymásnak. 

5. lecke
Ebben a tenger felé fordulásban osztozik Hollandiával Anglia, Spanyolország, Portugália és az egykori Velencei Köztársaság. Mindez talán megmagyarázható gyarmati történelmükkel – bár akár épp fordítva is lehetne –, de a tenger kizárólag Hollandia számára fenyegetés is, és nem csak az a barátságos elem, amelyen az ember összeharácsolt vagyont szállít. Holland tartomány Hollandia azon része, mely a tengerszint alatt fekszik. A világot Isten teremtette, szokták mondani az emberek, Hollandiát viszont a hollandok. 

6. lecke
A tenger fenyegetése nyugat felől – mely csak a németekével hasonlítható össze keletről – Holland tartományban építészeti mesterművek létrejöttéhez vezetett: a gátakéhoz. De ezek a vízzárók egyben a mesteri építészet egyetlen képviselői is. A városok nem ismerik a pompás szimmetriát, a hatalmas tereken nincsenek hatalmas paloták, hanem szűk utcácskákban állnak, ahol lehetetlen rájuk találni. A kormányzat központja egy belső udvarocska egy kis kúttal. Nincs sem Unter den Linden, sem Champs Elysées, sem Mall – tisztességes felvonulás egyetlen városban sem tartható, legfeljebb a töltések mentén lenne kivitelezhető. De Holland tartományban nem is rendeznek felvonulásokat. Minden valamirevaló hollandi – az amszterdamiakról nem is beszélve – felbőszülne vagy röhögőgörcsöt kapna tőle. 

7. lecke
Ez azért van így, mert Hollandia soha nem volt olyan abszolút monarchia, mint Anglia, Franciaország vagy Spanyolország. Viszont, mint kültartomány, Németalföld is része volt egy ilyen intézménynek, mégpedig a Habsburg változatnak, melyet Bécsből, majd Madridból irányítottak; de Holland tartomány éppen annak köszönheti nemzeti identitását, hogy a 17. században fellázadt ezen rend ellen, és egy nyolcvan évig tartó háborúban polgári köztársaságként lépett fel. Az örökletes uralkodói rangot a német Nassaui-Orániai ház tartotta a kezében, de ennek a monarchizmushoz semmi köze nem volt. A címük így hangzott: helytartó. 

8. lecke
A helyzet valójában ma is ez. Beatrix, Nassaui-Orániai hercegnő jelenleg a „Hollandia királynője” címet viseli, de ez csak formailag jelöl monarchiát. Amikor a 18. század végén a francia csapatok megszállták Németalföldet, a helytartó Londonba szökött; valamivel később Napóleon öccsét, Louis Bonapartét nevezte ki „Hollandia királyává” – egy felvilágosult uralkodót, a későbbi Sant-Leu grófját, aki trónfosztása után együtt sétált Goethével Marienbadban. Az örökös helytartók visszatérte után az emberek úgy döntöttek, hogy nem érik be ennyivel, és azóta vannak Hollandiában királyok és királynők. Az Orániaiak a francia forradalomnak köszönhetik a királyi koronát. De természetét tekintve még a mai francia köztársaság is sokkal inkább monarchia, mint a holland királyság. A franciák monarchisták, mint az angolok, de a hollandok republikánusok, akik hűségesek a forradalmár Orániai Vilmos unokáinak szelleméhez, aki őket valaha fegyverrel a kezében kivezette a spanyol abszolutizmus elnyomásából. Hollandia ironikus monarchia. Hogyha holnap kihalna az egész királyi család, mondjuk némi romlott osztrigától, Hollandia nem állna neki holnapután hátrahagyott unokaöccsök után kutatni Mecklenburg-Schwerinben vagy Sachsen-Coburg-Gothában, hanem vége lenne az egésznek. És akkor Hollandia megint köztársaság lenne – az, ami valójában most is. 

9. lecke
Korábban egyetlenegyszer, a 17. században, koronáztak meg egy helytartót: nem Holland királyává, hanem Angliáévá. Bizonyos szimbolikus értelme lehet annak, hogy e „Dutch William” uralkodása idején ért véget a Declaration of Rights-szal és a parlament felállításával az angol abszolutizmus – ugyan nem neki köszönhetően, inkább az ő akarata ellenére, de mégis vele egy időben. 

10. lecke
A régi Egyesült Németalföldi Tartományok Köztársasága és a szomszédos országokbeli monarchiák közötti különbség relativizmus és abszolutizmus, individualizmus és kollektivizmus, szkepticizmus és dogmatizmus, kétely és bizonyosság különbsége volt. Ez most is így van - és ez a kétely nemritkán önfeladásként, néha akár önpusztításba torkolló mazochizmusként manifesztálódik. A hollandoknak sokkal rosszabb véleményük van Hollandiáról, mint a külföldieknek. Hollandia soha nem próbálta rákényszeríteni a gyarmataira a nyelvét vagy a kultúráját, a hollandok beérték a jövedelemszerzéssel. „Nederland” egészen másképp hangzik a hollandok számára, mint „Deutschland” a németeknek, vagy „La France” a franciáknak vagy „España” a spanyoloknak. 

11. lecke
Sajnos, ezek után minden más nagy érzelem, szó és gesztus is a holland gúny martalékává válik. A tartás mesterkéltség, a képzelőerő nemkívánatos, a lelkesedés gyanús, a hevesség illetlen. Ami megmarad, az a kicsi: nem a látomás, hanem a valóság, nem a filozófia, hanem a pszichológia – a kereskedőszellem ismertetőjegyei. A hollandi nem Don Quijotéval érez rokonságot, hanem Sancho Panzával. A történelmünkből hiányzó abszolutizmusnak megvan az az árnyoldala, hogy Hollandia emiatt soha nem ismerte az udvari kultúrát. Soha nem volt olyan király, aki hatalma nagyságát paloták, szobrok, festmények, versek, színdarabok formájában juttatta volna kifejezésre, aki zenekarokat tartott, és erre a célra szimfóniákat komponáltatott volna, hercegekkel és grófokkal vette volna magát körül, mind a maga ragyogó pompájával. Shakespeare és Mozart Hollandiában elképzelhetetlen. A hivatalt gazdag, de takarékos és meglehetősen kulturálatlan patríciusok látták el. És ez így is maradt. A köztéri szobor ritkaságszámba megy Hollandiában. Rembrandttól és Vermeertől Van Gogh-ig és Mondriaanig csak a festészetben sikerült: naggyá válni ebben a kisléptékű világban. A humanista gúnyolódó és kételkedő Rotterdami Erasmus, a protestáns katolikus, egy pap törvénytelen fia: a hollandi archetípusa. A nagy Spinoza bevándorló fia volt. 

12. lecke
A művészeti és filozófiai aszketizmus Kálvin doktor összetöppedt arca. A hollandiai relativizmus és a szomszédos abszolutizmus közötti különbség kezdettől fogva mint protestantizmus és katolicizmus különbsége is létezett. Hollandia természetesen az abszolutista pápából sem kért, és a prtotestantizmusban találta meg ellenálló-mentalitásának megfelelő kifejezésmódját. A 17. században a katolikus spanyol király elleni harc motorja a kálvinizmus volt; az egész a képromboló mozgalommal kezdődött, mely sok tekintetben a mai napig is folytatódik. 

13. lecke
Hollandiában mindenki alapvetően protestáns a lecsupaszított, fehérre meszelt templomokban, és csak azután protestáns, katolikus, ateista, szociáldemokrata, liberális vagy – korábban – kommunista. Ennek a szellemi irányultságnak a pozitív oldala a fanatizmus iránti fogékonyság teljes hiánya. Maga Kálvin természetesen szintén fanatikus volt, de a reformáció széthullása számtalan irányba végül a türelem status quójához vezetett Hollandiában, aminek következtében egy olyan valaki, mint Descartes, Amszterdamban zavartalanul dolgozhatott filozófiáján, mely a kétely bizonyosságán alapszik. A negatív oldala pedig a mogorvaság és a józanság csendes idealizálása. Cervantes éppen olyan elképzelhetetlen Hollandiában, mint Franco. A bikaviadalok éppen olyan idegenek a hollandoknak, mint a közép-afrikai beavatási szertartások. 

14. lecke
Hollandiában kizárólag a vízszabályozás abszolutisztikus, mely a tenger ellen, az abszolút ellen irányul, de ami ezen keresztül, dialektikusan, önmaga szintén abszolút természetet nyert. Így lett az, barátaim, hogy még a relativista Hollandia is kizárólag az abszolútnak köszönheti a létét.


Harry Mulisch: Holland for beginners (Lettre, 22. szám)

Kutasi Kovács Lajos Portugáliáról és Brazíliáról

Valószínű, a portugálok nem érezték magukat egészen idegennek Brazíliában, hiszen a 16. században már egy évszázados trópusi tapasztalattal rendelkeztek. Brazíliában azonban más követelmények és feltételek szabták meg a gyarmati társadalom kialakulását, mint akár Afrikában, akár Indiában, ahol az életforma alapja a kereskedelem volt, míg Dél-Amerikában a mezőgazdaság.

Az alapvetően más életforma és életstílus kialakítása voltaképp elég gyorsan és zökkenés nélkül ment végbe. Mintha száz év alatt egy új emberfajta alakult volna ki ezen a földön. S ezúttal nemcsak arra gondolok, hogy valóban, a portugálok és az indián nők, majd a portugálok és a néger nők kapcsolatából, majd ilyen-olyan kevert vérűek újabb keveredéséből egy új etnikum formálódott, a brazil, hanem arra is, amit már Anchieta észrevett: a brazil föld, a trópusi táj atmoszférája azokat is meglepő gyorsan „brazilokká” formálta, akik Európából érkeztek ide és megtelepedtek. A brazil földnek és tájnak ezt a vonzó varázsát minden bevándorló érzi, még ha nem is tudatosodik, nem fogalmazódik meg benne világosan. Tíz-tizenöt év után nem tekinti idegen földnek Brazíliát, ahová jó vagy rossz sorsa vetette, hanem úgy érzi, köze van hozzá, és nehezen megmagyarázható érzelmi szálakkal kötődik oda ! Számtalan, Brazíliából Észak-Amerikába, Ausztráliába és Európába elvándorolt barátom, csakúgy, mint jómagam, érezzük a magyarra pontosan alig lefordítható saudadét, mely lehetne „honvágy”, de mégse az, több vagy kevesebb, de inkább más.

Portugália a 16. században merkantil tengeri ország. Földje nem kedvez a földművelésnek. A portugál vérbeli hajós, tengeri ember. A mórok uralma idején, amikor jócskán keveredett is a mórokkal, kereskedőnéppé vált. Gilberto Freyre fejti ki találóan, hogy a 16. században a portugál királyok nem egy fenyőkkel övezett gótikus várkastélyból kormányozták egyre táguló birodalmukat, hanem valami Tejo-parti áruraktárból. Valóban, pásztorkodás és némi idillikus kertgazdálkodás mellett a földművelés Portugáliában nem volt számottevő.

(….)

A Fekete Földrész, Afrika árnyéka rávetődött az Ibér-félszigetre. A mórok 711-ben szállták meg Spanyolországot és Portugáliát, és uralmuk Granada bevételével, Amerika felfedezésének hajnalán zárult le. Még az a kérdés is fölmerül sok történészben, vajon lehet-e a portugált egyértelműen európai népnek nevezni. Portugália Afrika nélkül megmagyarázhatatlan. Az afrikai befolyás, a mórokkal való együttélés és keveredés sok mindenre választ ad. A luzitán vallásosságra, a szexuális életre, a fanatizmusra és a fatalizmusra is. S még a táplálkozásra is.

Az afrikai hatást oly mélynek és döntőnek érzi Gilberto Freyre, hogy azt írja:

„Portugáliában Európa uralkodott, de Afrika kormányzott.”

Afrika és Európa találkozása, szoros összefonódása sehol nem olyan szembetűnő, mint az Ibér-félszigeten. A rekonkviszta csak a földet tudta teljes egészében visszahódítani az araboktól, a lelkek mélyén továbbra is ott lappang Afrika. Aubrey Bell angol történész a portugál jellemet lassan futó folyóhoz hasonlítja, mely a vízeséseknél páratlan módon felgyorsul. A portugál – szerinte – poétikus és misztikus, temperamentuma a fatalizmustól a hősi erőfeszítésig, az apátiától a robbanó energiáig feszül.

A portugál, az európai-afrikai luzitán, a tenger embere, a maga alkotta karavellán fáradhatatlanul és elszántan járta a tengereket, nem riasztotta se a távolság, se az ismeretlen. Merészen vágott neki a kalandnak, hogy a felfedező vállalkozásból kalmárként térjen vissza Európába. De nemcsak fűszereket, kincseket, drágaköveket hozott, hanem ismeretlen földek, a „távoli Indiák” üzenetét is. 

S a tengerjáró kalmár Brazíliában - letelepedett. Megvetette lábát a "Papagájok földjén", hogy utódai, akik már nem luzitánok, hanem minden színárnyalatú brazilok, birtokba vegyék, és fittyet hányva a VI. Sándor pápa sugallta 1494-es Tordesillasi Szerződésnek - mely megszabta a spanyol és a portugál hódítás határát - , Brazília határait messze nyugat, észak és dél felé kitolják. 


Kutasi Kovács Lajos: Fekete istenek - fekete emberek (Gondolat, 1980)

2011. november 29., kedd

John Steinbeck Új-Angliáról

Hamar rájöttem arra, ha idegen átutazó titokban meg akarja figyelni a helyi lakosságot, a legalkalmasabb hely a templom és a kocsma. De New England néhány városában nincsenek kocsmák, és a templomokba csak vasárnap járnak. Az országút menti éttermek is megfelelnek a célnak, ahol reggelizni szoktak a férfiak munka vagy vadászat előtt. Ha ezekben a lokálokban életet akarunk találni, akkor jó korán fel kell kelnünk. De van még egy bökkenő. A korán kelők még egymással is alig elegyednek szóba, hát még idegennel. A reggeli beszélgetés néhány lakonikus morgásból áll. A New England-iek született szófukarsága a reggelinél teljes tökéletességében tündököl.

Megetettem Charleyt, engedélyeztem neki egy kis körsétát, aztán elindultunk. Jeges köd borította a hegyeket, és ráfagyott a szélvédőüvegre. Nem szoktam reggelizni, de most kellett ennem valamit, különben a legközelebbi benzinkútig egy árva lélekkel sem találkozom. Bekanyarodtam az első kivilágított út menti étterem mellé és leültem a bárpulthoz. A vendégek páfrányként hajoltak kávéscsészéik fölé. Így zajlik le itt egy hétköznapi beszélgetés:

Pincérnő: A szokottat ?
Vendég: Aha ...
Pincérnő: Elég hideg ?
Vendég: Aha ...
(Tíz perc szünet)
Pincérnő: Tölthetek még ?
Vendég: Aha ...

Ez egy bőbeszédű vendég. Vannak olyanok, akik csak röffentenek egyet, mások meg egyáltalán nem válaszolnak. A New England-i hajnali pincérnőnek sivár az élete, de hamar megtanultam, hogy vidám szavakkal hiába akarnám jókedvre deríteni. Csak lesütné a szemét és ennyit válaszolna: „Aha“ vagy „hm ...“ Mégis az volt a benyomásom, hogy kialakult valamiféle kapcsolat közöttünk, csak azt nem tudom megmondani, miben nyilvánult ez meg voltaképpen.

Megtanultam becsülni a reggeli rádióadásokat – onnan tudhattam meg a legtöbbet. Ha egy városnak van néhány ezer lakosa, ott már rádióállomás is működik, mely a régi helyi sajtót helyettesíti. Alkalmi vásárokat propagálnak, hírt adnak a telekárakról, társasági híreket, üzeneteket közvetítenek. A lemezek ugyanazok, mint bárhol az országban. Ha Maine-ben a Teen-Age Angel a listavezető, akkor Montanában ugyanaz a helyzet. Akkor naponta harmincszor-negyvenszer is lehet hallani ezt a számot. De a helyi hírek és beszámolók közé egy-egy idegen hirdetés is be-becsúszik. Minél messzebb jutottam északra, és minél hidegebbre fordult az idő, annál több floridai telket kínáló hirdetést hallhattam, és ahogy a hosszú, kemény tél közeledett, egyre inkább megértettem, miért van varázsereje ennek a szónak: Florida. Útközben láttam, hogy egyre több ember vágyakozik Floridába, és ezrek, meg ezrek már elutaztak. Másokban még csak az akarat volt meg, de hamarosan ők is útra kelnek. A hirdetésekben, azon kívül, hogy az eladó telkek Floridában vannak, nem volt semmi csábító. Néhány a hátrányokra is kitért, de biztosított, hogy: a birtok a dagály szintje felett fekszik. De ez nem volt fontos; már maga a név: Florida, meleget, jólétet, kényelmet ígért. Ennek nem lehetett ellenállni.

Kellemes éghajlat alatt éltem, így ez az egész halálosan untat. Jobb szeretem a változó időjárást, mint az állandó klímát. A mexikói Cuernavacában a lehető legtökéletesebb az éghajlat. Amikor itt éltem, megfigyeltem, hogy onnan az emberek rendszerint Alaszkába mennek. Kíváncsi lennék, mennyi ideig tudja elviselni Floridát egy Aroostook Countyből jött ember. A probléma csak az, hogyha megtakarított pénzét átutalta, és itt befektette, már nehezen tud visszatérni. A kockáját elvetette és nincs második dobása. De arra kíváncsi lennék, hogy egy igazi északkeleti embert – amint éppen nejlon-alumínium nyugágyában fekszik az örökké zöldellő füvön, és a floridai október estén a moszkítókat csapdossa - , vajon nem szúrja-e meg az emlékezés fullánkja. A gyomránál, mélyen a bordák alatt, ott, ahol a legjobban fáj... És ebben a fojtogató, vég nélküli nyárban nem ajánlanám, hogy gondolataiban visszakalandozzon a színorgiára, a fagyos levegő csikorgó tisztaságára, az égő fenyőfa szagára és a konyha simogató melegére. Mit is tud a színekről az, aki örökzöldben él, és mit ér a meleg, ha nincs hideg, amit megédesítsen ?

(1960)

Balassa Klára fordítása
John Steinbeck: Csatangolások Charleyval – Amerika nyomában, Gondolat, 1974

2011. november 28., hétfő

Guido Piovene Bolognáról

Elhallgatom, ahogy néhány bolognai társalog az emiliai városokról és jellegük különbözőségéről. Így beszélnek:

„Parma kedves, humorizál, szereti a kultúrát, visszakívánja Mária Lujza nőies paternalizmusát. Reggio szívélyes, nagylelkű, aktív és inkább a kultúra kapcsolja a történelemhez, mint a hazafias megmozdulások. Modena zárkózott, szívós, kedveli a technikát, de nincs benne humorérzék és kissé sértődékeny.“  Mint a bolognaiak mondják, a humorérzéket nem szabad összekeverni a komikus vénával, a komédiázó fantáziával. Ugyanez áll Ferrarára: éppen ezért a politikai harc irgalmatlan.

Romagna, mondják tovább bolognai barátaim, szélsőséges, nehézkes, erőszakos és tabuk uralkodnak rajta. Vannak jó tabui is, mint a vendégszeretet. A természettől fogva színpompás romagnaiak egész a hatalmaskodásig sűrítik önnön jellegüket. Romagnában mindenki könnyen kaphat egy késszúrást. „Figyelmeztettük“: ennyi is elég ahhoz, hogy igazolják magukat a törvény és lelkiismeretük előtt. Ez a szó, hogy „spicli“, elég egy ember likvidálásához. Valakit megöltek, mint spiclit, holtteste az utcán hevert, senki nem akart hozzányúlni. „Semmi közöm ehhez a spiclihez“ – ez volt az apa kommentárja.

Bologna viszont könnyed, életvidám, kedveli a humort, önnön életerejére és életszeretetére hagyatkozik: a jó konyha túlzásai következtében tele van májbetegekkel.

Eléggé kusza eszmefuttatások ezek, nincs objektív értékük és csak arra jók, hogy közelítsenek bennünket az emiliaiak kóros hazudozásához. Imigyen látják önmagukat és ellentéteiket az emiliaiak (akik nyájas természetűek és túlárad bennük a hév, amikor megjátsszák magukat), de az alap közös másokéval. Az igazi vagy képzelt ellentétek kielégítik azt az ösztönös kedvtelést, hogy a forróvérű emberek között egy drámai eseményben lássák magukat.

Életvidám, könnyed, szereti a humort – szóval a bolognaiak így látják Bolognát. Politikai szenvedélye valóban szenvedély, életteli feszültség, azaz önnön életszeretetük megjelenési formája, és életszeretetük rokonságban áll az érzékiséggel, az ivászat, a férfiasság tiszteletével, és végezetül azzal a reménnyel, amely éppen a vérmes kedélyek gazdagságából fakad, hogy eljutnak a teljes megváltásból fakadó újjászületésig.

Bologna Olaszország és Európa egyik legszebb városa. Nincs város, amely hozzá hasonlít vagy a helyébe léphetne. Szép, mert sok és dús színe van, és az a szín, amely megtölti, túlnyomórészt a vörös vagy a vöröses, a leginkább testies szín, amely elsősorban emlékeztet az emberi testre és vérre. Firenze sovány, hosszú vonalú. Bolognában viszont az oszlopsorok, a boltívek, a kupolák, minden valami húsos kerekségre emlékeztet. Még a dialektus, az akcentus is bőséges és kerekded. A városközpont néhány kis középkori utcája sokkal jobban a középkor valódi életét idézi fel, mint más városokban, ahol a múlt archeológia lett. Bologna sok szépsége és sok nagyszerű üzlete is, nem mondom, hogy rejtett, de mindenesetre a város beburkolja, elrejti dús redőiben. Ez a titka a tömény fogások telítettségének. Bologna szépségét nem lehet elgondolni: az ember belélegzi, magába szívja, ehetővé válik. Hogy Freud tolvajnyelvét használjuk: Bolognába menni kissé annyi, mint visszatérni az anyai öl melegébe. Egy furcsa – és furcsaságával megelégedett – népesség szívélyesen elénk tárja a bolondériák és a csökönyösségek látványát. Amikor a hegyes orrú cipő volt a divat, Bologna fiataljai majdnem hogy sítalp hosszúságút viseltek, és egyikük, aki a leghosszabbat viselte, az iskola vezére lett. Van itt mindig rohamlövésznek öltözött férfiú, aki a mellén – talán hamis – plecsnikkel kidekorálva járkál az oszlopcsarnokok között, ott halad minden felvonulás élén, és szeretne odafurakodni minden, látogatóba érkező miniszterhez. Vannak zseniális – néha valóban zseniális – autodidakták. A magas, kövér, fekete köpenyes árusok a város szívébe is behatolnak portékájukkal. A különböző sportágak táborokra osztják a lakosságot, Ferrarával és Modenával szemben felszítják a lokálpatrióta szellemet, amelyben az ősi városküzdelmek maradványai élnek tovább. A legkedveltebb a motorkerékpár. Ez az emiliai sík föld nagy játékszere: minden városnak vagy falunak megvan a maga sportkávéháza, a küszöbön a fiatalemberek egymás kezéből kapkodják el az új motorkerékpárt, hogy egy körön kipróbálják, és csak őrült sebességekről folyik a szó. (...) A köpenyes parasztok is rajonganak az ügetőlovakért, és más reggel, kora hajnalban ott vannak az ügetőpályákon. Végezetül az étel. Bolognának van, Emiliával együtt, Itáliában a leggazdagabb és leghíresebb konyhája. Jellemző vonása, hogy egy-egy ételhez az alkotóelemek száma soha nem látszik elegendőnek, akár egyik-másik barokk templomban, ahol mindig elkel egy-egy újabb díszítmény. A konyha és kultuszának művelői egynémely duzzadt gomolyfelhőre emlékeztetnek, amelyek nyári estéken a tengerpartról láthatók. Aki vigyáz a vonalaira, az Bolognában járva soványnak tekintheti magát a többiekkel összehasonlítva.

(....)

Bolognában a kommunista fogyasztási szövetkezet támogatja a kulturális kört, amelynek feladata, hogy magához vonzzon minden értelmiségit, még a más színezetűeket is, és valóban, magához is vonz jó sokat. Mégis azt mondanám, hogy a kommunisták és a polgári értelmiségiek Bolognában kevésbé alkudnak meg, mint a többi nagyvárosban, és ez a megalkuvás mindenesetre felszínesebb, mint máshol. Emiliában, a heves ellentétek földjén, talán Bologna és Párma a két legjóságosabb város, de ez a jóság felszínes, úgy mondanám, hogy a lelkek nagyobb kényelmességétől, egyfajta velük született humortól függ. Modenában és Ferrarában, ezekben a keményebb városokban, ahol Emilia jobban kimutatja a foga fehérjét, a két parton álló értelmiségiek között nincs kapcsolat.

(....)

„Emilia a legalkalmasabb vidék a papi hivatásra“ – közölte velem egy lelkipásztor. Világos kapcsolatok, tiszta különválások, semmi megalkuvás, soha nem közömbösek, és még az ateistákban is vallási elragadtatás él. (...) „A mi népünk emóciókra hajlamos – mondotta még a pap – , kevéssé racionális, idegen a dolgok mindenféle együttes szemlélésétől, amelyhez köze lehet az ellenfélnek is. Mindenkinek megvan a maga felfogása, amelyet az egyedül üdvözítőnek tart. Megrögződik benne, hevesen és makacsul hajtogatja; szent is lehet meg gyilkos is.“ (...) 

(1957)


Guido Piovene: Utazás Itáliában (Gondolat, 1971)

2011. november 22., kedd

Konsztantyin Pausztovszkij Litvániáról


Lettország és Litvánia között nem vettük észre a határkaput, mégis egyszerre minden megváltozott körülöttünk.

Sok stráfkocsi tűnt föl. Szapora ügetésben jól táplált, erős lovak húzták őket. Hirtelenszőke, tarkakendős asszonyok ültek a stráfkocsikon, és barátságosan mosolyogtak ránk, amikor elhagytuk őket.

Falusi házak tűntek föl, ugyanolyanok, mint nálunk, Oroszországban. Falvak bukkantak fel a magányos udvarházak helyett, fából készült szélkerekek, lenszőke gyerekek, gémeskutak, sőt ugyanolyan közönséges házőrző kutyák, mint a mieink, bogánccsal a pofájukban.

Valami otthonias csapta meg az orrunkat, a rég múlt finom lehelete, s ebből állapítottuk meg, hogy Litvániában járunk. Csak a keresztutak megfeketedett feszületei, a galambdúchoz hasonló, díszített kis kápolnák, no meg a falusi templomok tetőzete különböztette meg Litvániát a mi vidékünktől.

Türelmetlenül vártuk az első utunkba eső várost. Hiszen az ember minden új országban erre az első városra vár.

Föl is tűnt végül, Joniškisnek hívták. Tökéletesen rabul ejtett kedvessége és egyszerűsége. Apró boltok, betérő fogadó, szénával beszórt úttest, iszapos kis folyó, kisfiúk az elmaradhatatlan pecabottal, ősz öreg kereskedők a sötét üzletek, a „boltok“ küszöbén, nadrágtartóban; s bojtorján között egy magas fekete-fehér templom.

Merőben más arculatot mutatott Šiauliai. Újszerű város, tiszta, szép kis házakkal; dombon áll, mint egy erődítmény.

A borongós ég kitisztult. Könnyű kékség borult a földre, s ebben a kékségben rendkívül forrón ragyogott a nap.

Ez éppen jókor jött, mert Šiauliai után olyan tájék kezdődött, hogy mi csak ámultunk-bámultunk.

Az út mintha hinta lett volna – dombról le, dombra föl - , aranyfüsttel ékes nyírfaerdők között haladt.

Kék volt az ég, a levegő, a folyók, még a pocsolyák is, és ez élesen kiemelte a tengerként beláthatatlan csaknem súlytalan lombozat pompáját. Minden egyes ág úgy borult az út fölé, mint arany szőlőfürt.

Eleinte számoltunk a kaptatókat s a lejtőket, de aztán abbahagytuk, másra kellett figyelni.

Minden alkalommal, amikor az út magaslatra ért, csodaszép erdős látóhatár nyílt ki előttünk, ünneplőbe öltözött, varázslatos táj, friss levegő áradt be az autó nyitott ablakán – elállt a lélegzetünk. Ehhez hasonlót egész utunkon nem láttunk.

Mindenkit irigyeltünk, aki itt él: az útkaparót, a kislányt, aki szatyrával futott az út szélén, minden madarat, amely átrepült a lombsátor között, mintha aranyvízben fürdöttek volna.

Mint óriási szikrák hulltak az útfélre a levelek, ám a fák gazdag díszruhája ettől nem ritkult meg.

A nap már lehajlott a földhöz. Ez a borostyántűz egybevegyült az erdők színpompájával, és olyan tűzijátékszerű ragyogást árasztott, hogy időnként szinte elvesztettük valóságérzékünket.

Ilyenkor kellene megállítani az időt !

Talán a művészet is részben abból született, hogy olyan heves volt az emberben a vágy: megállítani a tovatűnő időt, s megörökíteni azt, ami gyorsan elmúlik. Legalábbis ilyesmiket gondoltunk ott, az erdőben.



Nappal indultunk el Kaunasból Vilniusba, a Neris folyó menti úton. Kanyargós, változatos út ez. Dombok, zömök erdők, emitt apró városok, amott falvak. A trakai tavak... Mindezek gyors egymásutánban követik egymást.

A földnek ezen a kis darabján mintha egy ország minden jellegzetességét szándékosan összegyűjtötték volna. És megint csak szívesen megállna az ember, hogy itt éljen tovább, hogy bevethesse magát a litván nép életének legsűrűjébe, hiszen ez az élet, az első benyomásokból ítélve, igen egyszerű, dolgos és becsületes.

A Várhegyről, a Gediminas-toronyból belátni egész Vilniust; sötét erdőkkel borított hegyek övezik.

Mintha csészében terülne el a város, csészében, amely tele van párolgó levegővel és citromsárga levélkupacokkal. Az, ami innét föntről levélhalomnak rémlik, csupa nagy kert odalent. És ezekből a kertekből, hol itt, hol amott templomtornyok és háztetők emelkednek ki.

Van sok szép város, de olyan, mint Vilnius, ahol az egyszerű falusi táj közvetlen közelében ilyen kis területen zsúfoltak volna össze ennyi szép épületet – nincs még egy.

A Szent Szaniszló-székesegyház közvetlen közelében fut el, kavicsot csörgetve, a Vilnelé-folyó. Partjait sűrű fű nőtte be.

Mindenütt zöld, mindenütt göcsörtös, évszázados fák, mindenütt az ősz utolsó virágai.

Sokáig ültünk a Gediminas-vár mellvédjén, és néztük a várost, amelynek a legkisebb pórusát, minden kapualját átitatta a történelem és a kultúra.

Egy ilyen kapualjba, talán a Bernát-utcában, azzal az érzéssel léptünk be, amit jobb híján áhítatnak nevezünk.

A kapualjban, a pattogó vakolatú, vén falon táblát fedeztünk föl, ezzel a rövid szöveggel: „Itt lakott Mickiewicz“.

A kapualj egy csöppnyi udvarba nyílott, minden oldalról alacsony ház falai vették körül, rozzant fagaléria vonult körbe a földszint fölött; vadszőlő futotta be. Az udvar macskaköveinek közét felverte a fű.

A kapu fölött Vilnius ősi címere függött: Szent Kristóf átviszi a folyón a kisded Jézust.

Áthaladva a kapualjon egyszeriben több mint egy évszázadot léptünk vissza. Itt minden olyan, mint Mickiewicz idejében volt.

Nem tudom, miben rejlik a nagy emberek emlékével kapcsolatos helyek varázsa. Mert kétségtelenül van ilyen varázs.

Egyszerre megvan bennük az emberi szellem keltette büszkeség, költemények muzsikája, amelyek mintha távoli mezők mélyéről hangzanának ide; bennük van a felismerés, hogy ilyen esetekben az idő elveszíti romboló hatalmát, mert nincs feledés. Végül pedig egy fénylő és bátor gondolat boldog tudata, amelyet egy kiváló előd hagyott ránk örökül.

Igen, ez a költő szeretett Litvániája, amelyet könnyű szél lengette levegő borít el, madarak csicsergése tölt meg, nyugodt és erős, akár a szántóvető keze.

(....)

Vilniusban megnéztük a Gediminas-tornyot, a templomokat, a Sapegi-kriptát, az egyetemet, a Hegyes Kaput, a régi negyedeket és a kerteket.

Lehetetlen mindenről írni. De a legnagyobb élmény a Szent Anna-templom volt.

Láttam már gyermekkoromban, nyolcéves kisfiúként; még abból az időből emlékeztem rá. De most szebbnek mutatkozott előttem, mint ahogyan gyermekkori emlékeimben élt.

Ez a gót stílus legtisztább megjelenése, abból az időből, amikor a gótika még igen egyszerű és áttetsző volt. A nagy templom könnyűnek hat, mintha nem is volna súlya. Még Napóleon is azt mondta, hogy óvatosan, a tenyerén vinné Párizsba.

A Péter-Pál-templomban rengeteg a márványszobor. A számukra nem emlékszem. Úgy rémlik, lehet vagy másfél ezer.

Mindeddig nem sikerült kideríteni a szobrászok nevét, akik ezt a különös szoborgyűjteményt alkották. Alighanem olaszok voltak.

Nem törődtek semmivel, csak dolgoztak. Nyilván derűs lelkű fickók voltak, sőt: istenkáromlók. Gyönyörű növényi ornamensekkel díszítették a falakat. Különösen jól sikerültek a hosszú fűfonatok. Az ábrázolt szentek zömét úgy alkották meg, hogy megtartották a kánonokat. Ez azonban néha szemlátomást untatta őket. Ilyenkor faragtak egy sóvárgó és érzéki Mária Magdolnát – fűzőben és középkori öltözetben, vagy egy telt keblű nimfát szorongató faunt.

A márvány könnyű, meleg csillogása elönti az egész templomot. 

(1954)


Konsztantyin Pausztovszkij: Messzi-bolyongás, Gondolat, 1974

Artur Klinau Minszkről

Morus Tamás a 16. században írta könyvét a társadalmi harmónia bámulatos Szigetéről, a Boldogság társadalmáról. Az Utópia címet adta művének, ez pedig görögül azt jelenti: a hely, ami nincs. Száz évvel később Tommaso Campanella olasz szerzetes értekezést írt a Napvárosban élő eszményi társadalomról. Olasz börtönben raboskodva készítette el a Boldogság tervezetét, kínzástól megdagadt ujjakkal rajzolta egyik betűt a másik után, arra biztatva olvasóit, hogy építsenek fel egy igazságos világot. Alighanem akkor álmodik az ember a legintenzívebben a Boldogság Városáról, ha mérhetetlen Szerencsétlenség szakad rá; s akkor vágyik a leghevesebben az Igazságra, amikor szörnyű Igazságtalanság éri. Az a társadalom, amely nagy Igazságtalanságot és nagy Szerencsétlenséget élt át, nem tud ellenállni a kísértésnek, és megpróbálja megvalósítani a Boldogság tervezetét. Az a nemzet, amely Igazságtalanságban és Boldogtalanságban élt, előbb-utóbb a Napvárosról kezd álmodozni. De mikor belekezd az építőmunkába, tisztában kell lennie azzal, hogy a terv eleve kudarcra ítéltetett, mert nehéz felépíteni olyan várost, ami nincs. A Boldogság Országa csak keserédes Álom, az Álmok Napvárosa pedig a csak értelemmel megismerhető, nem pedig anyagi Nap tartománya.

Az Utópia nem válhat Valóra. Csak az illuzórikus megjelenítés válhat Valósággá, amelyet esztétikai konstrukcióként, a Boldogság társadalmához szükséges díszletként léptetnek életbe. Valóra válhat az Utópia, ha megteremti önmaga illúzióját, és elhiteti mindenkivel, hogy létezik ez a Kísértetsziget. Tehát akkor jön létre az ideális társadalom, ha az Álom túlnő a Valóságon, ha belemerül az általa teremtett konstrukciók kifogástalan geometriájába, kivet magából minden oda nem illő elemet és dolgot, mindent, ami megkeseríthetné a feledés édességét. 

Ego me non fallo! Láttam ezt az álmot. Az Álmok Napvárosában születtem, ahol két Város létezett egymás mellett
- a Boldogság társadalma, amiben mindenki hitt, és maga a Város. Az előbbi szétszóródott, az utóbbi viszont fennmaradt, emléket állítva az elérhetetlenre való törekvésnek, a Boldogságnak nevezett romantikus, egzaltált művészet gigantikus díszleteként. Valóra vált az Utópia! A város, ami nincs, létezett! Két tanúm van rá: a Napváros és én.

Gyerekkoromban megrémített a Napváros felfoghatatlan szépségével. Csak később tárult fel előttem. Csak később tárult fel előttem e szépség titkos értelme, amikor dekadens lettem; előtte pedig megszerettem Nyemigát. Nyemiga volt a régi Minszk központja, a lelke és a teste, a meder, amely összegyűjtötte északról, nyugatról és keletről a régi külvárosok patakjait. Délről határolta a Várost, melynek egy darabja
- a Lenin tértől a parkok felé tartó, a Belbiztonsági Palotát is útba ejtő Proszpekt egy szakasza - ott tornyosult fölötte. 

Valaha itt kanyargott a Nyemiga folyó, a neve azt jelenti litvánul, álmatlanság vagy az, ami nem alszik. Tehát az Álmatlanságra építették a Várost, a folyóra, amely a föld alá bújt, föld alatti medrébe rejtőzött, amikor ideért a terjeszkedő Birodalom. Később kiszáradt kétségbeesésében a véres part átkától, amely nyolc hosszú évszázada sújtotta; ezért is zárták csőbe, és rejtették a Város alá. Az Álmatlanság partján nőtt ki a földből Nyemiga kerület.

(....)

Ennek ellenére szerettem Nyemigát, a meghitt kis utcákat, a különös melléképületekkel toldozgatott alacsony téglaházakat, a málló falakat, amelyek kifinomult pasztellszínűvé fakítottak a hosszú évek alatt rájuk kent festékek rétegei. Nyemiga tele volt macskákkal, kóbor kutyákkal és más érdekes életformákkal. Az udvarokban üvegesekkel, késeket élező köszörűsökkel is találkozhatott az ember, alighanem ők voltak az utolsó házalók Minszkben. Mentek egyik házból a másikba, primitív szerszámokkal megrakodva, énekszóval reklámozták a lakóknak egyszerű szolgáltatásaikat. A cserépkályhákkal fűtött régi házak kéményeiből dőlt a füst, így Nyemigának mámorító illata volt. Nem lehetett nem szeretni ezt a füstszagot, amely évezredek óta benne volt a génjeinkben, mert elválaszthatatlan a tábortűz emlékétől, az ősi életmód melegétől és nyugalmától. Az egész kerületet átjárta a házi tűzhely édes emléke. Ahogy közeledtem Nyemigához, már éreztem, teljesen betöltött, amikor a kanyargós utcáin rohantam, próbáltam utolérni anyámat, aki a munkahelyére, a régi, történelmi emlékekkel telezsúfolt bérház emeletén sorakozó okos szekrényekhez sietett. 

Ez volt a kormányzósági Minszk Nyemigája. A koloniális történelem két évszázada lemosta körméről az európai lakkot. Hosszú évekkel később rábukkantam néhány régi metszet reprodukciójára, a képek különböző városrészeket ábrázoltak. Megdöbbentem, mennyire más látvány volt ez, mint az én gyermekkori Minszkem. Nagyon európai várost láttam rajtuk, a stílus Vilnára emlékeztetett: cserepekkel fedett meredek háztetők, templomtornyok, városháza, jezsuita kollégium, bámulatos épületegyüttesek. Később megtudtam, hogy valóban ugyanazok az építészek tervezték Minszket és Vilnát. A Város e vidék katolikus székhelye volt. Mielőtt ideért a terjeszkedő Birodalom, a huszonnyolc katolikus és unitus kolostor és templom mellett csak egyetlen pravoszláv templom volt Minszk területén. Csak a Fő téren nem kevesebb mint öt barokk székesegyház állt. Nem a háborúkban pusztultak el, a 19.  században rombolták le vagy építették át őket lengyel-pravoszláv mintára. Ez is beletartozott az oroszellenes felkelésekért kapott büntetésbe.

Nagyon sokáig rombolták Nyemigát. Először egyetlen nagy díszletté, gigantikus romhalmazzá változtatták, ahol a Szovjetunió legkülönbözőbb tájairól érkező forgatócsoportok készítettek háborús filmeket. Megint lövedékek robbantak, géppuskák ropogtak, tűzvész pusztított, tankok dübörögtek, horogkereszttel vagy vörös csillaggal az oldalukon. Aztán jöttek a buldózerek. 

Sajnáltam ezt a városrészt, mindig olyan elragadó volt, egyszerű emberi melegséget sugárzott. Sokáig nem tudtam megérteni, mire jó ez az egész, minek hozták ide ezeket a szörnyű gépeket, miért sújtanak több tonnás homokzsákokkal gyerekkorom falaira. Miért rombolják le ezt a kis jó világot, ahol az a régi ház állt, benne az okos szekrényekkel, meg az a gyűlöletes éjjel-nappali bölcsőde; ahol a pékségeknek meleg kenyér illatuk volt, az öreg kurdok meg fabódékban ültek, és pár kopejkáért kipucolták a helyi dandyk cipőjét, az anyák pedig a miniatűr udvarokon terítették ki a frissen mosott fehérneműt. Ahol üvegesek, macskák és okos szemű kutyák kóboroltak; ahol mindent belengett a cserépkályhákban és a konyhai tűzhelyekben égő szén füstös aromája. Nem értettem, miért ölik meg az Óváros testét
- mert hát pontosan Nyemiga volt a régi Minszk teste. Nélküle külvárosok szilánkjaira pattant szét, széthullott, szétesett, és önmaga kísértetévé vált.

Később sokan mondták, hogy ez egyszerűen annak a folytatása volt, amit a Birodalom már régóta csinált velünk. Én viszont úgy gondolom, új életteret követelt magának a Napváros. Amíg élt Nyemiga, itt nem volt egyedül. Nyemiga régi vetélytárs és ellenség. Amíg élt, a Napváros nem merülhetett bele teljesen az édes álmok világába, hiszen az egyik az Álmok Napvárosa, a másik pedig az Álmatlanság volt, Az, ami nem alszik. Fölébresztette, nem hagyta aludni. Az egyik álmatlan Éjszaka volt, a másik derűs Nap. Előbb vagy utóbb meg kellett fojtania.

Aztán megértettem, hogy volt még egy ok Nyemiga meggyilkolására. A neve magában hordozta a véres part átkát, és nem volt menekvés, minden elpusztult vagy eltűnt, ami hozzá tartozott. 1067-ben a Nyemiga partján vívták a csatát, amellyel kezdetét vette Minszk története. Izjaszlav kijevi, Szvjatoszlav csernyigovi és Vszevolod perejaszlavi fejedelem egyesített csapatai szétverték Vszeszlav polocki fejedelem hadát, bevették a várost, és bosszúból mind egy szálig lemészárolták a lakóit. A Nyemigánál, mint kévék, hevernek a fejek, ottan acélcsépekkel csépelnek, a szérűn az életet szétterítik, kifújják a lelket a testből. A Nyemiga véres partját búbánattal vetették be.  Így írta le ezeket az eseményeket az Igor-énekben a krónikás. 

Az Álmatlanság lett e táj föld alatti folyója, a halál folyója, amely a megszámlálhatatlanul sok háborúban odaveszett áldozatok lelkét sodorja magával. Nyolc évszázaddal a véres parton végzett mészárlás után a Nyemiga folyó kiszáradt, csőbe zárták és a föld alá vezették. De megmaradt fölötte Nyemiga város, amelyet száz évvel később küldtek a föld alá, a folyó után. Erre vezették a fő útvonalat, pár évvel később pedig metróállomást építettek a helyén
- pontosan a véres parton -, és azt is Nyemigának nevezték. És eltelt még néhány év, majd nagy tragédia történt az állomáson. Ötven gyerek életét vette el a föld alatti folyó. Annál szörnyűbb a történet, minél jobban megismerjük a tragédiát kísérő misztikus eseményeket.

Egy nyári vasárnapon történt. Ugyanolyan nap volt, mint az összes többi. A Városban reggel óta nagy volt a hőség. A levegő meg párás, mint vihar előtt mindig. Este szörnyű hír dúlta föl a Várost. Még senki sem tudta pontosan, mi történt, de mindenki érezte, hogy valami nagyon rossz. Senki sem tudott hasznos információt adni, egyszerűen tényleg nem lehetett még tudni semmit. Később a legapróbb részleteket is megismerhette mindenki.

Azon a napon koncert volt a Nyemiga metróállomás melletti réten, több ezren jöttek el, főként egyetemisták és középiskolás diákok. Hirtelen vízfal zúdult az égből a rétre. Azt mesélték a szemtanúk, hogy nem felhőszakadásra, hanem folyékony falra, folyóra emlékeztetett, amely az égből zúdult az egykori véres partra. A város más kerületeiben még nem esett vagy épp csak szemerkélt az eső. A metróállomásra rohantak a gyerekek, hogy menedéket találjanak a víz elől. Több százan futottak le a Nyemigához vezető aluljáróba. És pontosan ott, a föld alatt tapostak agyon a szó szoros értelmében véve ötvennégy személyt.


Megismétlődött a majd
ezer évvel korábbi történet: A Nyemigánál mint kévék hevernek a fejek, ottan acélcsépekkel csépelnek, a szérűn az életet szétterítik, kifújják a lelket a testből. A Nyemiga véres partját búbánattal vetették be. Megint pusztított a véres part átka. Visszatért a folyó, lezuhant az égből, magával ragadta a Város gyermekeit, és megölte őket a partján, de most már a föld alatt, hisz a Nyemiga már hosszú évek óta föld alatti folyó. 

A föld alatti folyó véres partja, Azé, ami nem alszik...    

(...)

Nem a történelem véletlenszerű szeszélyével magyarázható az, hogy a Napváros éppen Minszkben materializálódott. A Város, melynek története egy nagy temetőben, a Nyemiga véres partján kezdődött, maga is halott istenek temetője lett. Több város született és porladt szét a területén. Különböző korokban volt katolikus, pravoszláv, zsidó, szarmata, barokk, kormányzósági, szovjet és birodalmi. A Város minden halál után nem a korábbi hagyomány folytatójaként, hanem teljesen új teremtményként született újjá; a lakóinak másoktól eltérő esztétikájuk, erkölcsük, mitológiájuk és vallásuk volt. Mintha több nomád horda jött volna erre a helyre: építkezett, aztán elment, magával vitte a Városát, csak egy újabb kulturális réteg porát és föld alatti energianyalábokat hagyott maga után. Az egész környéken szétszórta az ősök csontjait. 

 Volt-e ennél jobb hely, ahol megszülethetett az Utópia Napvárosa, a Szigeté, ami nincs, mint az Ország, ami nincs, ahol a Nemzet él, ami nincs, a fővárosa pedig a Város, ami nincs? A Napváros mint fizikai test csakis eszményien testetlen városba költözhetett. Az esetek felében bármely más város reális fizikai teste eltaszítaná az agresszort, konfliktusba kerülne vele, és vagy megfojtaná, vagy ő maga pusztulna el. Egyébként végül a Napváros merész tervezetére is ez várt. 

Természetesen nem Minszkben kellett volna felépülnie a nagy Utópia eszményi Városának, hanem a kommunista Birodalom legfőbb oltárán, Moszkvában. Pontosan Moszkvának, és csakis neki kellett volna igazi Napvárossá válnia. Minszk csak nyitány volt, diadalív, az igazi Napváros előtt nyíló Kapu. De volt valami Moszkvában, amivel nem számoltak az egész tervezet értelmi szerzői, nem vették figyelembe azokat a körülményeket, amelyek lehetetlenné tették a megvalósítását. Nem ölték meg az óváros testét. Nem rombolták porig a kremleket és tagankákat, arbatokat és petrovkákat, a Vaszilij Blazsennijt és a Zamoszkvorecsijét. 

Megremegett a kezük, és nem tudták rászánni magukat ilyen áldozatra, mert hát nem akármilyen Várost kellett volna Marduknak áldozniuk, hanem a gyermekkoruk testét, a boldogságuk privát országáról őrzött emlékeiket. Könnyű ezt megtenni Minszkkel vagy más fehérorosz várossal, mert ezen a tájon gyakran gyilkoltak városokat különösebb szívfájdalom nélkül. Moszkvának csak néhány testrészét amputálták, így végül az egész nagy tervet agyonnyomta az óváros teste, amely megmaradt gigantikus energiakonglomerátumnak, bár a Napváros fragmentumai azért itt-ott beékelődtek a tverszkij bulvárok és patriarsije prudik, zarjagyjék és sztolesnikovszkijok közé.

Minszkben maradéktalanul megvalósult a terv, elkészült az Ideális Város nyitánya. Úgy akarta a sors, hogy ez a nyitány legyen az egyetlen testet öltött Napváros, az első és az utolsó, amelyet itt és csak itt építettek föl... 

Artur Klinau: Minszki útikalauz (Pálfalvi Lajos fordítása) 
Lettre, 2009 ősz, 74. szám  
http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre74/klinau.htm

2011. november 18., péntek

José Gil Portugáliáról

 Egy olasz író, aki nagyon jól ismeri Portugáliát, néhány évvel ezelőtt azt mondta: "Valami egészen különös szemiotika uralkodik ebben az országban. Ha egy portugál megkérdezi a honfitársát: Hová mész a hétvégén?, akkor a másik erre azt válaszolja: Csak járok egyet errefelé"

 
"Errefelé", "arrafelé" ezek a szavak meghatározatlan helyeket, bizonytalan célokat jelölnek, melyeknek se irányuk, se határuk nincs, de a portugálok számára mégis tökéletesen pontosak. Érdekes módon az "arrafelé" egy kis, (fizikailag és mentálisan) bejárható területre vonatkozik, mely láthatatlan módon el van szigetelve, de közben tökéletesen szabad is. Ebben a redukált térben az egyén csak úgy sétálgat, nagyokat szippant a levegőből, hagyja, hogy a látható dolgok elérjenek hozzá, beül egy kávézóba újságot olvasni, és ezzel kétség kívül előre láthatóan váratlan és nyugodt találkozásokat fog kiprovokálni, ahol a többiek ugyanígy csak épp "arrafelé" sétálgattak. (A másik kifejezés, mely találóan jellemzi a luzitán andalgás furcsa ál-véletlenszerűségének jelenlétét, így hangzik: "ha úgy alakul").

 Az, hogy hiányoznak a határok, egyszerre kalandossá s minden kockázat nélkülivé varázsolja ezt az andalgást. A bejárandó útvonalakat ábrázoló mentális térkép textúrája plasztikus, mozgékony. A gondolat éppúgy tarthat jobb felé, mint bal felé, ingadozhat, pillanatokra akár el is veszhet, elfelejtődhet, hogy aztán újra feléledjen, bizonytalankodjon, ingadozzon kicsit, csak egypár órácskát ebben a rövid folyamatokból összeálló, egyfolytában meg-megszakadozó mozgássorozatban
- az aprócska állomások sorozatában. Furcsa ritmus ez, amelyben alig érintjük meg a dolgokat, hisz épphogy csak rájuk gondolunk: a gondolat még akkor is csak átsuhan fölöttük, amikor épp kapcsolatba lép velük. 

 Amikor viszont más testekkel kerülünk kapcsolatba, a közvetlen kapcsolat felér egy fenyegetéssel. Egy francia diplomata asszony, aki sok évet élt Kínában, aztán pedig Portugáliában, azt mondta, a portugálok "
a Nyugat kínaijai". Azzal magyarázta ezt, hogy a kínaiak sosem térnek rá rögtön a tárgyra, nagy körökben kerülgetik, mielőtt a közelébe kerülnének, és mindig csak homályos fogalmakban beszélnek. A portugálok ugyanezt teszik: messziről közelítenek, nagy spirálokat írnak le, barokkos, úttalan utakat tesznek meg, mielőtt végre világosan a tárgyra térnének. 

 Ez a nagy óvatosság azt bizonyítja, hogy nem nézünk szembe egyenesen a dolgokkal. Ebből a szempontból a portugál társadalom a mediterrán társadalmak (Albánia, Görögország, Korzika, Szardínia, Libanon, Líbia stb.) ellenpontját jelenti, például a vendetta-társadalom szempontjából. Ezekben a társadalmakban, ahol központi értéknek számít a becsület és a szemérem, a dolgokkal való szembenézés erkölcsi kötelesség: ha valaki lemond róla, akkor elveszti legfőbb értékét, a becsületét, ami jogot ad az embernek arra, hogy a társadalom része legyen.
 

 Portugália is olyan országnak számított, ahol sok paraszti közösséget ugyanezek az értékek irányítottak, talán csak kevésbé erőszakos módon, mint a Mediterráneum többi országában. Történnie kellett hát valaminek, ami aztán úgy átalakította az archaikus jogi szerkezeteket, hogy végül a dolgokkal való szembenézés közvetlen reflexiói is átalakultak. 

 Ez átalakította, és a legkülönbözőbb területeken fordította ki magából az etikai viselkedési módokat is. Az óvatosság, elővigyázatosság, bizalmatlanság mögött félelem húzódik. Mintha a társadalmi szerződés bizonyos elméletei alapján a társas érintkezés kötelékei és az állam arra rendezkedtek volna be, hogy kiátkozzák a félelmet, a bizonytalanságot és a sebezhetőséget, pedig természetes állapotban egyébként ezek uralkodnának. Portugáliában ugyanez a mechanizmus részben elbukott: innen származik államunk történelmi gyengesége, az örökké jelenvaló, mindent átható, a társadalom minden területét átjáró félelem. És ha alánézünk a vékony filmrétegnek, mely elválasztja a félelmet azoktól a magatartási formáktól, melyek feltehetőleg azért alakultak ki, hogy legyőzzék magát a félelmet
- ott óvatosságot, a nyílt konfliktusok elkerülését, nyájaskodó társadalmi érintkezést találunk. Azt feltételezzük, hogy a társadalmi szerződés részben elvetélt, mert képtelen volt rá, hogy egy olyan államot hozzon létre, mely az "erőszak kizárólagos monopóliuma" volna, vagyis eléggé erős hozzá, hogy igazán komolyan és minden területen tiszteletben tartassa a törvényt. Ennek következtében pedig ellentétben azzal, ami Európa erős államaiban, elsősorban Franciaországban történt az ország lakosságának védelmét, a békét és a biztonságot a portugál állam képtelen volt kielégítően biztosítani.

 Tegyük hát fel, hogy ilyen körülmények között maguk az egyének, klánok és frakciók voltak azok, akik végül lemondtak az erőszakról, és nemcsak azért, hogy egy harmadik tényezőnek (az államnak) adják át az erőszak gyakorlásának kizárólagos jogát, hanem azért is, hogy létrehozzanak egy civil társadalmat, melyben a társadalmi kötelékek megalkotásának mechanizmusa teremti meg a biztonságot: az erőszak részben félelemmé, az erőszaktól való félelem pedig részben szelídséggé, édességgé, lágysággá alakult át. Ez egyáltalán nem jelent semmiféle állampolgári érzületet, hanem a primer erőszak és agresszió fordítottját jelenti (vagy leginkább a cselekvőképesség vállalásának negatív tendenciáját), s közben egyáltalán nem hozza magával szükségszerűen egy törvény belsővé tételét (ami amúgy az állampolgár normál viselkedését szokta jellemezni). Ehhez minden bizonnyal nagymértékben hozzájárult a keresztény vallás (Nietzsche A morál genealógiájához című művében leírta az ilyenfajta mechanizmusokat, azt például, hogyan születik meg a
"jó ember").

 Ez azt jelenti, hogy a mi társadalmunk a felszínen nem erőszakos, de tele van mindent átható félelemmel, mely megvédi az egyéneket a csak részben megtisztított, de a mélyben ott húzódó erőszak ellen, vagyis a másban tárgyiasuló, átalakított, mássá átlényegülő erőszak ellen. Ez megmagyarázná a portugál társadalom sok vonását: a
"szelíd szokások" mítoszát, mely úgy uralja a felszínt, hogy közben elrejti a mélyben meghúzódó valódi erőszakot; a civil társadalom (körülményektől függő) erejét vagy gyengeségét, mely csak nagyon kevéssé van kidolgozva intézményi szinten, de közben nagyon erősen van jelen a közvetlen társas érintkezésben és a népi kultúrában (mivel az állam és a gazdag osztályok nem hoztak létre olyan feltételeket, ahol kifejlődhetett volna a saját kultúrájuk); a félelem tehát, mint a társadalmi agressziót megbénító érzelem még ma is rendkívüli jelentőséggel bír.

(....)

 A félelem a be nem íródás stratégiája. Mindenekelőtt a beíródástól való félelemként alakul ki, vagyis a létezéstől, a világban uralkodó erőkkel való szembeszegüléstől és a saját életerőnk felszabadításától való félelemként jön létre. Félelem a tett-től, az érvényben lévő normáknak ellentmondó döntések meghozatalától, félelem a szeretettől, az alkotástól, az élettől. Félelem a kockázattól. Az óvatosság a portugál józanész alaptörvénye. 

(....)

Megdermeszt minket a félelem, és közvetlen vagy közvetett módon meggátol abban, hogy szétterjedjen az életerőnk vagy maga az életkedvünk. Felmerülhet a kérdés, hogy a be nem íródásnak, az "érintsd meg, aztán szaladj"-játéknak -  ahol épphogy csak hozzáérsz a másikhoz, már rohansz is előle - , a portugálok állandó nyugtalanságának hátterében vajon nem a félelem áll-e. Mert a félelem kihúzza az egyén lába alól a talajt, megfosztja őt saját territóriumától és természetes közegétől, és arra kényszeríti, hogy a valóság fölött, tejfehér ködben keringjen. 

 A félelem vágyakat megcsonkító gépezetként működve végül szolgalelkűvé alacsonyít. Legyengíti a testet, elszívja az energiáit, és olyan nagy űrt üt a lelkeken, hogy azt feltételezhetően már csak a feladatok, kötelességek és kötelezettségek képesek betölteni. A félelem által tökéletesen előkészített talajon aztán nyugodtan kicsírázhat az elnyomás törvénye.


 A portugálok itt megint egészen furcsa módon alakítják ki a törvényhez való viszonyukat: a törvény azzal növeli a hatékonyságát, hogy látszólag áthágják. A megtestesült félelemből annak kellene következnie, hogy komolyan, szigorúan betartják a törvényt, de itt nem ez történik. A portugál egy bizonyos határig elsajátította azokat a reflexeket, melyeknek segítségével kibújhat a törvény alól. Az pedig, hogy kibújik a törvény alól, nem jelent engedetlenséget, sőt épp ellenkezőleg, azt a módot jelenti, ahogyan a törvény hatáskörén belül kivonja magát a törvény szigorú értelemben vett parancsa alól. Vagyis úgy vonja ki magát a törvény alól, hogy közben az általános értelemben vett törvény hatásköréből nem vonja ki magát.


 Ez az, amit a nép "megúszásnak"
nevezett el, ami magasabb körökben aztán egész közel visz a korrupcióhoz (vagy inkább elvezet annak melegágyához). 

(....)

Mit tesz ilyenkor az okos portugál? Semmit. "Csak jár egyet errefelé." Fenntartja magának a jogot (mely magánjog, és épp ezért lényegét tekintve emberi), hogy ne engedelmeskedjen a törvénynek. Itt aztán tendenciózusan működik a be nem íródás, ami az előbb említett toleranciasávot teljes egészében átalakítja a be nem íródás terévé. Ebben gyökerezik a törvények betartásától való idegenkedés, amely nem valamiféle rebellis lélek működési mechanizmusából vagy a hatalom tagadásából származik, hanem abból az odaadásból, mellyel a luzitánok a nem-cselekvéshez viszonyulnak. Ez az idegenkedés aztán olyan mélyen átjár mindent, hogy nemcsak az állampolgárok részéről tapasztalható meg, hanem a hatalom oldaláról is. Portugáliában, ha van rá lehetőség, nem tartják be a törvényt, de azért is alig tesznek valamit, hogy betartassák.

 Ezt azzal is meg lehet magyarázni, hogy egy olyan autoritárius társadalomból léptünk ki, melyre nagyon is jellemző volt az átmeneti jelleg, a halogatás, ami alaposan megbélyegzett minket és a társadalom minden egyes területét, az összes egyéni vagy közösségi kezdeményezést. A portugálok olyan lények voltak, akik örökké csak halogattak, ami aztán tökéletesen ráerősített a be nem íródásra. 



Bense Mónika fordítása
Lettre, 2008, őszi (70.) szám

2011. november 17., csütörtök

Boldizsár Iván Írországról

Ez a nép elvesztette nyelvét, de hála íróinak, megőrizte lelkét. Hogy a nyelv elvesztése mit jelent, abból a megérkezés utáni első negyedórában leckét kaptam. (És abból is, mit s mennyit tudnak a mi költészetünkről…) De nem, már az irodalom előtt ért még egy meglepetés: a pálmafák. Írországot északi szigetként képzeljük el: s az is, de nyugati, atlanti-óceáni partjait a Golf-áramlat anyamelege langyosítja, s ráadásul keletről és még északabbról a nagyobb angol sziget megvédi a sarki jeges szelektől. Ezt a felvilágosítást az ír PEN Club elnökétől kaptam, aki kocsival várt a reptéren. Ez a szél-védelem az egyetlen jó dolog, amit Anglia tett velünk, tette hozzá az ír elnök, természetesen angolul.

Aztán udvariasan érdeklődött, milyen is a magyar irodalom, majd választ nem nagyon várva, megkérdezte: „Ugye maguknál a magyar a második nyelv ? És mi is az első ? Az osztrák ?” Lélegzetért kapkodva magyaráztam, hogy a magyar élő, beszélt, eleven, szenvedélyes, hajlékony, az időmértékes és a hangsúlyos verselést egyaránt kedvelő nyelv. Tamáskodva bólogatott. Igen-igen, nekünk is vannak kitűnő gaelic poétáink, a bárdok utódai, mondta. Szerencsémre velem együtt beinvitálta a kocsijába Schreinert belga írót, aki egy ideig a magyar PEN Club vendége volt, és a költői becsületszavát adta, hogy a magyar nálunk nemcsak a bárdok nyelve.

A dublini PEN elnöke, aki jeles történeti regényíró és mellékesen az ír legfelső bíróság bírája is, szomorúan bólogatott. „Az Osztrák-Magyar Monarchiában élték, és megőrizték a nyelvüket? Szerencsés nép!” Én is így éreztem, amikor megpillantottam az első gaelic nyelvű utcai feliratot, azazhogy ez is kétnyelvű. Dublin neve az ősi nyelven Atha Cliath; hogy hogyan kell kiejteni, nem tudom, mert két hét alatt egyetlen emberfiát sem hallottam gaelicül beszélni.

(….)

(…) Brendan Behan, az elmúlt két évtized tragikus sorsú, de bohéméletű költője, és forradalmár-hazafi, aki fél életét az angolok börtönében töltötte, dacból írt gaelic verseket is, de kénytelen volt ő maga lefordítani, hogy olvasói megérthessék. Ír irodalom tulajdonképpen nincsen. Ír nyelven nem ír senki. De az angol irodalom firmamentumán a legfényesebb csillagok között ott vannak azok, amelyek az angol szigettől nyugatra ezen a Zöld Szigeten keltek fel, és egész életükben hol gyűlölték, hol megvetették, hol kigúnyolták azt az Angliát, amelynek nyelven írtak és amelynek irodalmát fölöttébb gazdagították. Swift, Wilde, Shaw, Yeats, Joyce, Beckett.

(….)


Az ír költők és írók tüzetesen leírták a Liffey folyót, sosem rajzolták szélesebbre a párizsi Szajnánál, emlékezetemben mégis megnőtt. Az írók nagyságához mértem, kiknek múzsája volt, és ezért holmi második Dunát vártam Dublinben. Csak ennyi ? – gondoltam csalódva, amikor partjához érkeztünk és tíz percen át kísértük a folyót. Ha az ember hosszú távollét után visszatér gyermekkorának városába, azt tapasztalja, hogy minden összezsugorodott. Ilyesmi történt velem Dublinben „irodalmilag”. Annyit csavarogtam Leopold Bloommal, Stephen Dedalusszal és Buck Mulligannel a Liffey partjain, annyit kerestem Finnegen nyomát, hogy olyan hatalmasnak képzeltem, mint azok erejét, akik leírták.
„Szép ez a Liffey”, mondta ír barátom, „És milyen hatalmas, ugye?”
Óriási, feleltem, és neki adtam igazat.

Csak egy pillanat múlva vettem észre, hogy ír módra beszélgetett velem, azaz öngúnnyal, mulatva. Vendéglátóm is ír költő, és jobban imádja saját, nem ír nyelvű irodalmát, mint mi a mienket magyarul. Ő is jól tudta, hogy a Liffey folyó csak az irodalomban nagy. Tudnom kellett volna, hogy az angolszász élet jellegzetes fonákját, a fekete humort az írek találták ki, és nem költőik, hanem maga a nép. Az emlék még hirtelen távolabbi múltba szorult vissza, mint a falukutatás, abba az időbe, a harmincas évek legelején, amikor Chestertont fordítottam. Hány éve nem jutott eszembe az a híres négysoros verse az írekről, akiket „Isten mind egy kissé bolondnak teremtett, mert minden háborújuk vidám, és minden daluk szomorú”.


(….)

Ez az a nép, amelyből több él az országon kívül, mint az ír szigeten. Ez az a nép, ahol a kocsmák ajtajában üres tekintettel, órák hosszat ácsorognak ép s erős férfiak, és Godot-ra várnak. És az az ország, ahol Samuel Beckett képtelen drámáinak és „végjátékainak” életét élik.

(….)

Dublin legszebb, zárt terei és hosszúkás utcái, amelyeket hol square-nek, hol place-nek neveznek, úgy hasonlítanak London legszebb zárt tereire és hosszúkás utcáira, hogy az ember várja, mikor tűnik fel a sarkon az emeletes, piros autóbusz, és fel is tűnik, mert itt is piros és emeletes. Ezeken a tereken a György királyok stílusa az uralkodó: a keskeny, három-négy emeletes házak vörös téglából épültek, és falaikat természetesen nem vakolják be. Szűk, de kecses kapuik vannak, a kapufélfák könnyed oszlopok, ezek félkörívet tartanak, a félkörív felett egyenlő szárú, jellegzetesen tompaszögű háromszög. Minden György-stílusú ház hasonló, de nincs két egyforma, se Dublinben, se Londonban.

A dublinieket a londoniaktól az különbözteti meg – a házakat is, az embereket is – , hogy Joyce és Sean O’Casey és Synge és Beckett megírta őket. (…)

(….)

Amióta Írországban voltam, északon is, a független köztársaságban is, nem hagy nyugodni az írek angolnyelvűségének a kérdése. Más nép fiát talán nem izgatná ez a kérdés, de mi az anyatejjel, a Zrínyi-röpiratokkal, a Pázmány-prédikációkkal, a Bessenyei-körmondatokkal, a Kölcsey-intelmekkel, a Széchenyi-értekezésekkel és Petőfivel és Arannyal és Radnóti gyötrelmeivel magunkba szívtuk, hogy nyelvében él a nemzet. Vallom, valljuk ezt ma is, nem kisebb erővel és szükséggel, mint más időkben, de az ír példa ugyanazt a képet más tükrözésben mutatja. Az írek elvesztették nyelvüket, de fennmaradtak, mint nép és az utóbbi évtizedekben megint nemzetté váltak.

Elvesztették nyelvüket, de nyertek helyette egy világnyelvet. Nem irigyeljük őket, nem cserélnénk velük, csak az előbbi névsor egy kicsit megpörgeti a képzeletemet. (…) Mi lett volna, ha Zrínyi németül ír a német maszlagról, ha Pázmány az ő nyelvükön sistergi, hogy gallérunk alá pökik a német, ha Petőfi németül kiáltja oda Bécsnek, hogy nincsen többé szeretett király, ha József Attila olyan nyelven, amelyet a világon mindenütt olvasnak, követeli, „hogy mi ne legyünk német gyarmat”, ha…. Elég, a példa fáj. És ezt is úgy mondta volna Arany János, hogy „genug, das Beispiel tut weh”? Elképzelni is iszonyú. Nyelvében él a nemzet, és az írek, szerencséjükre, nem tudják, mit vesztettek.

(....)

De hát milyenek is ezek az írek? Két válasz van rá, az egyiket ők maguk adják, a másikat az angolok. Az ír változat egy tréfa: Egy ír hajótörött megérkezik egy ismeretlen szigetre. Első kérdése ez: „Itt milyen kormány van? Mert én ellene szavazok.“ Az örök ellenzékiség szelleme nemcsak a Liffey folyó partján ismeretes, nemcsak Sean O’Casey írta meg, hanem például Mikszáth is... Az írek is jól megértenék a mi „Ugocsa non coronat“-szerű képtelen történelmi anekdotáinkat. De ha ők, a kelta írek, idősebb nép is, mi idősebbek vagyunk, érettebbek, tapasztaltabbak, társadalmilag fejlettebbek: nemzetként. Az angolok úgy jellemzik az íreket, hogy ha valaki szenvedélyesen dühbe gurul, azt mondják: kitör belőle az ír... Ebben lehet valami, mert a vallásos írek népköltészete tele van káromkodással és átkozódással.

(....)

Indulás előtti napon még egyszer bejártam Dublint. A legszebb csúnya város, amelyet valaha láttam, pedig jártam Chicagóban és Tapolcán is. Hagyományos és modern, nemzetközi és vidékies, csupa virág és gyep, de még több szemét és más maszat az utcán: az ellentmondások városa. A Liffey-t a dublini emberek talán még jobban tisztelik, mint a Szajnát a párizsiak, vagy mi a Dunát. Ha kimondom a szót: dublini emberek, mindjárt nagybetűvel is ejtem, ez Joyce híres elbeszéléskötetének is a címe. Dublin csodálatosan szép benne, bárhol ütöm is fel. Például a Két úrfiak című beszélye elején: „A nyár még meglengette messziről esti fátylait, langyos szellő suhant az utcákon. Mint kivilágított gyöngyszemek, nyurga póznák csúcsáról szórták fényüket a lámpák, az eleven szőnyegre...“ Joyce ötven évvel ezelőtt írta e sorokat, lámpái ma is ott állnak a Liffey partjain és hídjain.


Az Ír Köztársaság sziget a tenger közepén – valamivel kisebb, pontosan nyolcezer négyzetkilométerrel, mint Magyarország – , az ember azt hinné, hogy költészete, romantikája, művészete az óceán felé fordul. A tenger a lazacot adja, az ecsetet és a vésőt a folyók ihletik meg. Ha a szép Dublinre gondolok, először maga a folyópart jut eszembe, azután a régi Vámház, a híres Custom House folyóistenségei. A Liffey-t zord, szakállas öregúrnak ábrázolták 1689-ben. A Lee folyó istene már nem haragszik, a kis Shannon derűs, a nálunk még sose hallott Bann folyó meg egyenesen mosolyog, de az Atlanti-óceánt jelképező szoborfő háromágú Neptunus-szigonnyal a koronájában már ismét zord és szigorú.

A szobrok egy évszázaddal idősebbek, mint maga a Vámház, amelyet Dublin legszebb épületének tartanak. Itt már széles a Liffey, alig öt kilométernyire van a torkolattól. Azért tudott feljönni egészen a Vámház elé egy magas orrú angol tengeri hajó. Múzeum van rajta, és külön felírás, megjegyzés nélkül arra emlékezteti az íreket, hogy 1917-ben, a függetlenségi felkelés idején, az angol hadihajók feljöttek a Liffey-n, be a város szívébe és innen, a történelmi Vámház elől lőtték ágyúnaszádjaikkal a várost.

A régi és az új ellentmondását a folyópart sok más helyén is látni lehet. Modern üvegfalú házak mellett tizennyolcadik századi olcsó lakások és köztük romok. Ezt nemigen értem, hiszen Írország kimaradt a második világháborúból, ha a brit hadseregben sok ír fiú szolgált is. A fővárost nem érte bombatámadás. „Az nem“, felelték, „de a szegénység állandó háborúját szenvedjük.“ A romok egyszerűen düledező házak, amelyeket tulajdonosaik nem tudnak javíttatni. Csak két éve hoztak új törvényt, amely lehetővé teszi, hogy a város vagy az állam rendbe hozassa a roskatag házakat.

(1972)



Boldizsár Iván: A szárnyas ló (Szépirodalmi kiadó, 1975)

2011. november 16., szerda

Dubravka Ugrešić Európáról

By the way, mekkora is Európa, és hol is található? 

Ezt senki sem tudja, noha sokan ezt képzelik magukról. Utunk szervezői szerint 7000 kilométert tettünk meg délről kelet felé haladva. Európai útvonalunk egy lasszó alakjára hasonlított. A lasszó formája felkelti a fantáziát, és azt sugallja, hogy ezek az utazók vadászatra indultak. De mire vadásznak? 

(....)

Arra a kérdésre, hogy meddig tart a Nyugat, és hol kezdődik a Kelet, sokkal homályosabb és bizonytalanabb válaszokat lehet adni, mint arra, hogy hol van Észak és hol Dél.

Kalinyingrádban megálltam a kalácsárus asszonyok előtt. Az egyik egy rögtönzött pulton valami muffine-szerű süteményeket árult. A sütemények előtt ez a felirat állt: Keksz zapadnij.
   - Miért "nyugati"? - faggattam.
   - Mert mi is Nyugat-Európa vagyunk - válaszolta olyan hangnemben, mintha az Európai Parlament oszlopos tagja lenne, aztán rám villantotta az aranyfogát. 

A breszti fehérorosz határátkelőhelyen vonatunk utasai úgy érezték, most lépik át a Kelet és Nyugat között húzódó határt. A lengyelek ezzel roppant elégedettek lennének, a fehéroroszok már kevésbé.

Annak oka, hogy nehezen tájékozódunk Európában, lakóinak önmagukról és másokról kialakított tévképzeteiben keresendő. Az útikalauzok poros retorikája arról próbál meggyőzni bennünket, hogy az az ország, régió vagy város egész történelme során miként védelmezett bennünket Másoktól, s az a Másik, persze, mindig Keletről jött. Európa minden lakója szívesebben tekinti magát nyugatinak, mintsem keletinek. A nyugati oldalon lenni, bárhogy fogja is ezt fel valaki, azt a biztonságot kölcsönzi egy európainak, hogy a jó oldalon áll. 

A nemzeti agyrémek másik kulcsfogalma az "útkereszteződés": ha már semmi más nem adatik, akkor országok és városok népek és útvonalak összekötőjének tekintik magukat. Egy kis nép a saját magáról kialakított pozitív imázsában a védő és összekötő szerepében tetszeleg szívesen.
 
Varsóban így derülhetett ki, hogy a városon 21 nemzetközi gyorsvonat fut keresztül! Vilniusban meg az, hogy a város "Európa földrajzi középpontja" (s különben is, a pápának litván volt a mamája!). Szentpétervár annyira vágyik arra, hogy Európa legkeletibb pontját jelentse, hogy a városban több az Európa nevet viselő kávéház és étterem, mint egész Európában együttvéve. Egyedül a fehérorosz turistakalauz "Ki kicsoda Belorussziában" című rovatában foglalja el az egész oldalt Lukasenko önmagában. Lukasenko eszerint földrajzi különlegesség, fontos  mérce, legalábbis valami hasonló.
 
Szimbólumok
A kis európai nemzeteknek, ha semmijük sincs is, van rengeteg nemzeti szimbólumuk. Észtországban a búzavirág például nemzeti jelképpé vált, mert ahogy a bédekker mondja, "cornflower has grown on Estonian soil for thousand years". Aztán az is kiderül, hogy a búzavirág egy egyedülálló észt növény, mert általában a sárga észt mezőkön nyílik, "creating a strong association in the minds of Estonians between the flower and their daily bred". Mi több, a búzavirág Észtországban a nemzeti ellenállás szimbóluma is, mert a vörös szovjet-időkben kék színe miatt be volt tiltva, s egy észt ünnepi évfordulón minden búzavirágot pirosra festettek, hogy hasonlítsanak a kommunista vörös szegfűre. Másik fontos nemzeti jelkép a fecske, míg a tölgyfa félhivatalosnak számít. Mert ahogy az útikalauz mondja: "Estonia is rich in national symbols, official and unofficional, which are dear to its people". 

Ahogy az Eurovíziós dalfesztiválokon is minden ország képviselője legszívesebben a saját himnuszát adja elő.
Mu isamaa, mu onn ja room... 

(....)

Fantazmagóriák
Egyetlen útitársamat sem hallottam a madridi vagy brüsszeli hotelekre panaszkodni, annál inkább a rossz szálláshelyekre Malborkban vagy Pétervárott. Senki sem szidta a pimasz pincért vagy a rossz kávét Párizsban, de sokan panaszkodtak ugyanerre Moszkvában.
 
Minszkben egy étteremben ültem, amikor egy nyugat-európai írónő kikelt magából, mert a pincér a vörösbort hűtve hozta ki neki. Egy másik követelte, hogy egy egész üveg ásványvizet szolgáljanak fel neki, mert meg volt győződve, hogy különben csapvizet kap. És a minszki vízvezeték Csernobilból jön, ezt ma már egy gyerek is tudja, nem? 

Moszkvában a Literaturexpress minden résztvevője kapott ajándékba egy sárga-fekete utazótáskát. Észrevettem, hogy kollégáim zöme, míg a hotel előtt a buszunkra vártunk, feltűnő helyen "felejtette" a táskát, hátha valamelyik járókelő megszabadítja tőle. 

Szerintem sok "nyugat-európai" írótársam az út alatt gyanakvással vagy megvetéssel vizsgálta a "Keletet", ami nem "Nyugat", azt a "Keletet", amelyik mindenáron "Nyugat" szeretne lenni, és azt a "Keletet", amelyik már majdnem olyan, mint a "Nyugat". És szerintem számos "nyugat-európai" kollégám rengeteg "overweight" közhelyet pakolt be lelki poggyászába  Kelet-Európáról, de ezért nem fizettek lelki bírságot. A mentális határokon a vámszabályok nagyon rugalmasak. 

Sok vidékről jött nyugat-európai útitársam például nem vette rossz néven, hogy háromnapos moszkvai tartózkodásunk alatt körbefogott bennünket ötven csendes, vidékről jött orosz író. Ők Murmanszkból, Minszkból és még ki tudja, honnan jöttek fel Moszkvába, hogy három napot együtt tölthessenek "európai" írókkal. Hogy valójában írótársakról van szó, csak akkor derült ki, amikor Moszkvából való elutazásunk előtt  a Literaturexpress résztvevői kezébe nyomták, mint egy palackpostát, dedikált köteteiket. 

De mi is van a keletiekkel? Vagy nekik is megvannak a saját tévképzeteik a Nyugatról? Bizony megvannak. Sokan közülük nyugatiak szeretnének lenni, mert szégyenlik, hogy ők a Kelet. A nyugati téveszmék java része egy meg nem torolt felsőbbrendűségi tudatból fakad, a keletiek pedig egy megtorolt  alacsonyabbrendűségiből. 

Min alapul egy személy magabiztossága? Kis dolgokon. Azon például, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy a civilizált világ szobahőmérsékleten issza a vörösbort. Olyanok vagyunk hát, mint a "normális világ", s ettől már rögtön jól is érezhetjük magunkat. Attól félünk a legjobban, hogy kitaszíttatunk egy emberi közösségből, az összetartozás alapvető vívmányunk és történelmünk során a legnagyobb bukásaink egyike is. A fasizmus a közösségből való kizárás félelmére alapoz. Korunk fogyasztótársadalma a kirekesztéstől való félelemből profitál. Egyesít bennünket a Coca-cola, a Nike, Ophrah Winfrey, egyesít bennünket az információs társadalom, a nemzeti hovatartozás, az állam, a szimbólumaink, az egyenrangúak közösségei. Az egyéni színekről ki-ki maga gondoskodjék.
 
Az európai Kelet és Nyugat (ez esetben Olaszország és Albánia) bonyolult témájával Amelli filmje, a L’America néz szembe, párját ritkító művészeti alkotásként. A film szerint a személyes identitás, s vele együtt az önbizalom is, igen törékeny valami. Elég, ha váratlanul idegen közegben találjuk magunkat (ez esetben egy olasz, átutazóban, Albániában), ahol aztán ellopják a Ray Ban napszemüvegünket, kiszúrják a kocsink gumijait, kirabolják az autónkat, megfújják a pénztárcánkat a bankkártyánkkal együtt, néhány napra dutyiba vágnak, és elveszik az útlevelünket - ezzel oda a személyi identitásunk, mintha soha nem is létezett volna. Egy leszünk csak a tömegből. 

A más ember
Egy kollégám az egykori keleti blokkból azt fejtegeti nekem, mennyire boldog, hogy most először járván Kelet-Európában (ez alatt Oroszországot és Belorussziát érti) rájött, hogy eddig sem veszített semmit azzal, hogy nem járt "ott".
   - Miért? - kérdezem.
   - Hát az egy más világ! Azok egyszerűen más emberek! - mondta öntudatosan az egykori kelet-európai. 

Jósfai Lídia fordítása