Lénard Sándor a sziesztáról

De még a bennszülött is tudja - hisz dél-amerikai! -, hogy aludni jó, és hogy a legboldogítóbb álom a nappali: az, amelyet nem zavarnak meg szemtelen szellemek, nem ijeszt rosszul elfelejtett tévedések hangulataival, amelyből még senki sem ébredt segélykiáltással. Az örök fekete babfőzelék olyan, hogy az első kanala erősít, az utolsó altat. Aki jóllakott, cukros gyümölcsöt álmodik, aki éhes maradt, fekete babját kanalazza tovább, és szárított sós húst álmodik belé. Még az egyes bokor árnyéka sem szalad rögtön tovább a délutánba, ott marad a bokor alatt egy ideig, épp annyi ideig, hogy az ember a feltámadás kellemes érzésével engedje vissza szemébe a táj zöld színeit.
 
A spanyolok, akik fenn ülnek az Egyenlítőn, akik éjfélkor egyszerre nézhetik a Göncölszekeret és a Dél Keresztjét is, inkább délben alszanak, mintsem hogy elmulasszák az isteni színjátékot. Nemcsak ők, egész városaik merevednek meg délben. (A nap tüskéje megszúrta Csipkerózsikát...) Aki szieszta idejében az utcán van, csak "gringo", buta és kapzsi idegen lehet. Még "a villamos is aluszik", legfeljebb "álmában csenget egy picit", mert jaj neki, ha olyan hangosan csengetne, hogy felkeltené El Dorado hispán urait!

Hatalmas, fontos berendezés a szieszta! Pihentet, erőt ad, tanít! Arra tanítja az embereket, hogy az álom a megvalósult egyenlőség. Van, aki ágyba fekszik, van, aki kunyhója árnyékában terül el, de abban a pillanatban, amikor behunyják a szemüket, már megszűnt a rang, hír és hatalom különbsége.

Az alvók egyenlőek. A csönd mindenkié. A szerelem lehet hatalmasabb, mint az éjszakai álom, ébren tartja rabszolgáját. Az ebéd utáni álom minden emberi érzésnél hatalmasabb, Dél-Amerikában Ámor ebéd után nem nyilaz: behajtja szárnyait, tegezére hajtja fejét, s a feltámadásba vetett hittel átengedi a világuralmat Morpheusnak.

Európa, az egy más bolygó. Ott a meleg, emberséges napok után beköszönt az embertelen tél. Sötét lesz. Ha több rend és kevesebb ember volna, s ha ez a kevés volna olyan okos, mint a medve és a mormota, Európa áthorkolná a rossz időt Gyertyaszentelőig... de a tél így is altat, nyugtat. Ahol nincs tél, meg kell tartani a pihenőt napközben.

Az ember délelőtt dolgozik, hogy ebéd után pihenhessen! Téved, aki azt hiszi: pihen, hogy délután dolgozhasson!
A munka eszköz, nem cél. Vigyázni kell, nehogy a hamis próféták azt hirdessék, hogy az ember dolgozó lény! Még akad, aki elhiszi!

Az európai hajlandó elhinni. A négerbe helyenként beleverték. A dél-amerikai jobban tudja, csak nevet. Még a munka gyümölcse se nagyon érdekli. Érzi: a rossz nem nemzhet jót, ami munkával függ össze, csak fájdalmas lehet. A munka eredménye izzadságszagú. A jó dolgok - a sült hal, az orchideák - illatosak.
Amerikát jó tizenötezer évvel Kolumbusz előtt fedezték fel. Akkor, amikor a gleccserek visszatakarodtak az Északi-sark irányába, és kisütött a nap a ritka emberpéldányok felett. A távolság kicsalta az embert a barlangokból. Az ősembert? Dehogy: a modern, a messzenéző, távolságokat hódító, világot hódító embert! Ázsiából elindultak a mongolok, akik kíváncsiak voltak, hogy hol a világ vége. Kamcsatkában nem volt. Onnan még látszottak szigetek. A szigeteken sem volt. Ott még a Jégkorszak ült. A szigetek mögött föld volt. A kőbaltás, kőnyilas ember - a csodafegyverek ura - olyasmit érezhetett, mint Giordano Bruno, amikor felderengett előtte, hogy a napoknak nincsen száma, számtalan bolygórendszer kering a végtelen nagy Űrben... A modern ősember még büntetlenül hihetett a végtelen világok sokaságában. Mammutok és bivalyok várták, húshegyek... könnyű volt jóllakni és aludni.

Volt, aki megmaradt a jégkorszaknál. Százezer év hosszú idő, aki megszokta, meg is szerette. Ezekből lett az eszkimó. Volt, aki szeretett vadászni, sütkérezni - ezek felcsaptak indiánnak. És voltak, akik messze vágytak, nem akartak megosztani egy földrészt másokkal, ismerték az embert, és féltek tőle. Ezek levonultak az Egyenlítő felé, kőbaltával új ösvényt vágtak a végtelen rengetegen keresztül, felfedezték a kukoricát, s megmaradtak Mexikóban, ott tisztelték a kukoricát öntöző Esőistent. Mindig volt, aki sokallta a munkát, a kukoricatördelést, a hántást, s ment tovább. Távol a bivalyoktól, Peruban, krumpli termett. Ott is meg lehetett állni. De a világ vége még messze volt, a Tűzföldig szabad volt az út, a brazil erdőkben, folyókban akadt az éhségnek orvossága. Az ember még ritka állatfaj volt, jóllakott...
Tizenötezer év! A mammutok kihaltak, nyelvek születtek, a kőnyíl s a kőbalta titka nem veszett el. A Behring-szoros és Cape Horn között tizenötezer évig élt, szeretett, vadászott, pihent az ember, de nem dolgozott. Minden napja új volt, a világa jó. Nem akarta megjavítani.

Ezeknek jöttek a spanyolok megmagyarázni, mit parancsolt odaát Mózes, mire kellett a Megváltó - és hogy izzadva dolgozzanak, mert egy régi kéziraton ilyesmi van megírva?
Szegény spanyolok hiába prédikáltak. Az indió meghalt, de nem dolgozott. Az isteni dolgokról talán kevesebbet tudott, de az emberiekről többet. Ezért kellett négereket vásárolni - saját királyaik árulták őket -, vagy vadászni - ami körülményesebb volt. A néger, ha verték, dolgozott.
Végül mégsem a parancsolók győztek. Sőt rabszolgáik sem. Az győzött, amit jobb kifejezés híján genius locinak nevezhetnénk. A nemdolgozás szelleme. Azoknak a szelleme, akiknek vére, hacsak cseppenként is, átfolyt az új földesurakéba. Azoké, akik türelmesen várnak, amíg egy lakomát jelentő óriásállat jelenik meg a bozótban. Akik tökéletesen meg vannak elégedve, ha egy kőbaltával erősebbek az őstermészetnél. Dél-Amerika nem azért él, hogy dolgozzék. A nap közepe, az élet közepe, a szieszta.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm